Tíz év telt el azóta, hogy Sinkó László, a magyar kultúra kiemelkedő alakja, itt hagyta ezt a világot. Az ő emléke és munkássága tovább él a szívünkben és a művészetében.

Tíz év telt el azóta, hogy elveszítettük Sinkó Lászlót, aki pályafutása kezdetén csupán másodvonalbeli színészként volt számon tartva. Idővel azonban elnyerte a Kossuth-díjat, és a Nemzet Művésze kitüntetést is megkapta. Fiatal éveiben a Nemzeti Színházban kezdett, ahol a kispadon kellett helytállnia. Híres bátyja, Sinkovits Imre árnyékában élt, ami arra ösztönözte, hogy nevének megváltoztatásával saját egyéniségét keresse.

Fokozatosan, de annál kitartóbban küzdötte fel magát a színészet csúcsaira. Budapesti vendéglős családból származott, bátyja, Sinkovits Imre, aki később a színjátszás legendás alakjává vált, már korán inspirálta őt. Gyermekkorában gyakran látogatta a Nemzeti Színházat, ahol lenyűgözve figyelte a bátyja előadásait. Ekkor már kialakult benne egy éles kritikai érzék, amely lehetővé tette, hogy a színpadot ne csupán csodálja, hanem saját elképzeléseit is megfogalmazza arról, hogyan lehetne azt másképp csinálni. Titokban, bátorsággal teli elhatározással felvételizett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Ekkoriban a bátyja 1956-os tevékenységei miatt büntetését töltötte, ami még inkább megnehezítette a helyzetét. Azonban tehetsége olyan nyilvánvaló volt, hogy Gellért Endre már az első forduló után megemlítette Imrének, hogy az öccse szinte biztosan bejut. A főiskolai évek sem voltak mentesek a kihívásoktól; hajlamos volt a konfrontációra, és gyakran nyíltan megfogalmazta az eltérő véleményét. Szarkasztikus humora, éles hangsúlyai és metszően szúró nézése már akkor is jellegzetes vonásai voltak. Kemény, de egyben érzékeny természetét, ami egész életében végigkísérte, Sulyok Mária tanárnő a legjobban megértette. Ő volt az, aki felismerte a fiatal tehetségben rejlő lehetőségeket, és megóvta őt a kicsapástól, így segítve őt abban, hogy kibontakoztathassa képességeit.

A pályája valóban rendkívül nehezen indult. Debrecen után a Nemzeti Színházba került, ahol bátyja árnyéka alatt élt, aki már akkor is nagy népszerűségnek örvendett. A nevét Sinkóra változtatta, amikor egy plakáton a bátyjával szerepelt, mert nem akarta, hogy a rokoni kapcsolat miatt érjen el sikereket. Kétségtelen, hogy nem volt könnyű dolguk azoknak, akik a vezető színész bátyja mellett próbáltak érvényesülni, hiszen a szeretett testvér jelenléte folyamatosan emlékeztette őt saját korlátaira. Talán éppen ez a helyzet viselte meg annyira lelkileg, hogy gátlásai megakadályozták a kibontakozását. Bár több mint egy évtizeden keresztül játszottak együtt a neves Mózes-előadásban, ez a tapasztalat nem hozott valódi partnerséget a címszerepet játszó Sinkovitssal. Még akkor is, amikor a Csák végnapjaiban, a Mukányiban vagy a Neveletlenek című darabban szerepeltek, valójában nem volt igazi közös játékuk. Sőt, Illyés Gyula Testvérek című színdarabját kifejezetten nekik írta, ám a másik testvér szerepét végül Kálmán György kapta meg. Ez egy megalázó és lesajnáló gesztus volt a színház részéről, ami könnyedén padlóra küldhetett egy fiatal művészt.

Aztán, amikor vezetőváltás történt a színházban, és nem kis vihart gerjesztve Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás kerültek vidékről a Nemzetibe, Ascher rendezte őt a Jövedelmező állás című Osztrovszkij darabban. És Sinkó hirtelen felszabadult, kinyílt, megmutatkozott groteszk vénája, fanyar humora, az a képessége, hogy szélsőséges tulajdonságokat tudott egy jellemben összesűríteni. Ő, akit sokáig szinte észre sem vettek, ettől az ovációval kísért alakításától egy csapásra középpontba került, és hosszú ideig ott is maradt. Persze rögtön hívták a vadonatúj társulattal bemutatkozó Katona József Színházba, hiszen odamentek, sőt bizonyos mértékig menekültek az előbb említett rendezők, mert többekkel nem jöttek ki a Nemzeti nagy "bölényei" közül. Invitálták Sinkovitsot is, de ő a Nemzetiben maradt. Azt hiszem, magyar átok, hogy egy-két előadást leszámítva, ezután meg sem nézték egymást.

Sinkó László színművész különleges helyet foglalt el a Katona József Színház történetében, és életműve máig fogalommá vált. A legendás Három nővér című előadásban nyújtott Versinyin alakítása nélkül a darab elképzelhetetlen lett volna; a színpadon megjelenő karaktere mélységet és hitelességet adott a történetnek. Az Übü király címszerepében is emlékezetes teljesítményt nyújtott, amely a Katona társulatával együtt bejárta a világot, és nemcsak itthon, hanem nemzetközi színtéren is elismerésre talált. Barcelonában, miután lejött a színpadról, a közönség olyan lelkesedéssel fogadta, hogy a várakozó tömeg még hosszú ideig tapssal ünnepelte. Az általa megformált karakter egy félelmetes karikatúra volt, amely az eltorzult hatalom működését és természetrajzát mutatta be. Párizsban is óriási sikert aratott, hiszen pontosan és alaposan ragadta meg az aljasság terjedését, azt a folyamatot, amikor az emberi lény elállatiasodik, és elveszíti mindenfajta önuralmát. Sinkó teljesítménye nem csupán szórakoztatott, hanem mélyen elgondolkodtatott, és maradandó nyomot hagyott a színház világában.

Jó élete volt a Katonában, de Székely Gábor hívása olyan erős volt, hogy nem tudott neki ellenállni, amikor az Új Színház igazgatójává vált. Átszerződött hozzá, és nemcsak az életben, de a színpadon is megmutatta, hogy képes a szélsőségekre. Szerette azokat a szerepeket, ahol a figura nem egyértelmű, ahol a színész gesztusai a történet végén nyernek értelmet. Az Új Színházban Thomas Bernhard A színházcsináló című darabjában egy rendkívül ellentmondásos karaktert alakított, amely élete egyik legjobb szerepévé vált. Egykori dicsőségét elvesztett színészt, rendezőt és direktort formált meg, aki a családjával együtt járja a vidéket, és görcsösen próbálja felidézni a régi fényűzést, miközben hisztérikusan játszana, mint az egykori nagy színpadokon. Tehetsége megvan, de a családjának ezt a tehetséget soha nem sikerült felmutatnia. Sinkó a szerepben feszültséggel teli hangsúlyokkal, majd egyre inkább kiabálva, fortyogó dühvel korholta a családtagjait, nem hagyva nekik egy pillanatnyi nyugalmat sem; valódi diktátorrá vált. Kegyetlen, megszállott őrült, akinek megnyilvánulásaiból a nézők gyomra is összeszorult, egy akarnok sátán, akiben ott rejlik a tehetség, mégis ettől válik még rémisztőbbé és egyben nevetségesebbé.

Amikor Székely mandátumának meghosszabbítását elutasították, a hirtelen jött fordulatot nehezen dolgozta fel. Öt évnyi szabadúszó lét után a Nemzeti Színházban talált új szakmai otthonra. Mélyen ismerte az aljasság és az elállatiasodás sötét oldalát, de ugyanennyire tisztában volt a kiszolgáltatottság fájdalmával is. Hetven évesen lépett színpadra a Nemzeti Színházban Tábori György Mein Kampf című abszurd drámájában, ahol az idős zsidó szerepét alakította. Ez a karakter hosszú ideig nem hajlandó belátni, hogy a fasizmus milyen szörnyű következményekkel jár, és naiv jóindulatával szinte elősegíti a borzalmakat. A fiatalok között állta meg a helyét; nemcsak hogy tartotta a tempót, hanem megrendítően szép, egyszerre mulatságos és hátborzongató alakítást nyújtott.

Élete vége felé már betegeskedett, nem játszott. Láthattuk azért a Szomszédok sorozatának ismétléseiben, hallhattuk jellegzetes orgánumát például Jack Nicholson, Anthony Hopkins, Gene Hackman szinkronhangjaként. Jó néhány film- és tévéjáték is tanúskodik lenyűgöző színészetéről. Ez a nagy színész dohogott, zsörtölődött, elégedetlenkedett, néha igencsak mondta a magáét, máskor sebzetten a háttérbe vonult. Ám a színpadon rendre meglehetősen koncentráltan, hatalmas energiákkal, áradó tehetséggel, karizmatikusan volt jelen.