Függetlenül a szexbotrányoktól, a Netflix sorozata továbbra is lenyűgöző és egyedülálló!
A Netflix koreai sikersorozata szétzúzta a lelkünket, mint egy hatalmas robbanás, amely örökre megváltoztatja a belső táját.
Aki egyszer megjárta a poklot, az általában mindent megtesz, hogy elkerülje a visszatérést. Kivéve, ha az illető Morpheus, az Álomkirálya, a Netflix „Sandman” című sorozatának középpontjában álló titokzatos figura. Ő rögtön a második évad első részében felveszi rémisztő maszkját, és elindul, hogy szembeszálljon az ördöggel, mintegy megtestesítve a sötét és lenyűgöző álmokat, amelyek csak rá várnak.
De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a pokoljárásról Neil Gaiman, a produkció társkészítője, és az annak alapot adó képregények atyja is bőven tudna mesélni, akit többszörös szexuális visszaéléssel vádoltak meg. A Good Omens a harmadik évada helyett csak egy 90 perces epizóddal tér vissza majd emiatt, és a Netflix is gyorsan bejelentette, hogy a Sandmanből nem készül több évad, az executive producer David S. Goyer pedig a Varietynek fejtette ki, hogy igen... a 75 füzetnyi tartalmat túl gyorsan dolgozták fel, és mivel Álom az eredeti sztoriban sűrűn távol van, nem akartak olyan epizódokat csinálni, melyekben a főhőst játszó Tom Sturridge nincs jelen. Inkább egy rövidebb, fókuszáltabb sorozat mellett tették le a voksukat.
Ami biztos, az az, hogy amit eddig kaptunk, az továbbra is remek szórakozást kínál. Bár a Sandman július 3-án debütáló új évadának első része vegyes fogadtatásban részesült a kritikusok körében, úgy érzem, hogy a fanyalgóknak csak egy problémájuk van: nem képesek az alkotót és az alkotást megfelelően elválasztani egymástól. Pedig a Netflix ezt a határt már meghúzta, Neil Gaiman alig játszott szerepet a Sandman második évadának elkészítésében. Az eredmény azonban ennek ellenére sem mutatkozik meg, sőt, talán még pozitívan is hatott a végeredményre.
A Sandman továbbra is büszkén fürdik a drámai hatásokban, ami nem meglepő azok számára, akik az első évadot kedvelték. Miután Morpheus kiszabadult évszázadok óta tartó fogságából, és visszatért, hogy újjáépítse kastélyát az Álomvilágban, az évadnyitó epizódban egy váratlan meghívó érkezik. Végzet (Adrian Lester), a Végtelenek egyik tagja, találkozóra hívja testvéreit. A vacsorán ott van a mindig heves Vágy (Mason Alexander Park), aki az Álommal folytatott, szinte harcias párbeszédeivel igyekszik feszültséget teremteni, valamint Halál (Kirby Howell-Baptiste), akit a filozófusok bölcsessége övez. Kétségbeesés (Donna Preston), aki az embereken élősködik, szintén jelen van, ahogyan a legfiatalabb Végtelen, a játékos Delírium (Esmé Creed-Miles) is. És persze ott van Álom, akit a többiek szembesítenek azzal, hogy talán nem is olyan hősies figura, mint ahogyan azt ő saját magáról gondolja.
Most térjünk vissza az első bekezdéshez, mivel az első három epizód középpontjában az áll, hogy Álom elindul a pokol mélyére, hogy megmentse régi szívszerelmét, az Első Emberek Királynőjét. Ám amit Morpheus az alvilágban talál, arra ő sem volt felkészülve: Lucifer (Gwendoline Christie) úgy döntött, hogy távozik, és az alvilág kulcsát az Álomkirályra bízza.
A Sandman varázslatos világépítése mindig is lenyűgöző volt, és az Álom által vezetett összejövetelen megjelenő mitologikus lények és istenségek csak tovább fokozzák ezt a lenyűgöző élményt. Az északi mitológia legendás alakjai, mint Odin és két fiai, a határozott Thor és a ravasz Loki, mellett olyan hátborzongató teremtmények is felbukkannak, amelyek új dimenziókat adnak a történethez. Képzeljük csak el, hogy egy isten egy doboz segítségével kommunikál, vagy hogy Harley Quinn apró mása is ott van a bulin – ez már önmagában is szürreális. Ráadásul a démon Azazel (Will Coban) és csapata nem mindennapi, sőt, egy kicsit zavarbaejtő ajánlattal állnak elő Morpheus számára, ami csak tovább növeli a sorozat titokzatosságát és izgalmát. A Sandman univerzuma valóban határtalan, tele meglepetésekkel és felfedezésre váró rejtélyekkel.
A Netflix misztikus sorozatának új etapja, ha kamuzott Goyer a tervezett hosszról, ha nem... valóban letisztultabb az eddigiekhez képest, két átívelő sztorit dolgoz fel, egy-egy széljegyzettel kiegészítve. A tempó sokak számára lassú lehet, és bár a pátoszban és az emelkedett dialógusokban is csak úgy hempereg a Sandman, helyenként az írók mégis elérnek egy olyan szintet, ami már költőinek, művészinek nevezhető.
A látványvilág valóban lenyűgöző, a Sandman sorozat nézése olyan élmény, mintha egy gyönyörűen kidolgozott képregény lapjait forgatnánk. Persze időnként előfordul, hogy a CGI karakterek nem éppen a legjobban sikerülnek, de ezek az esetek inkább kivételek, mintsem szabályok. Az összművészeti élvezetekhez nagymértékben hozzájárulnak a szívvel-lélekkel megkomponált zeneszámok, valamint azok a jelentőségteljes pillanatok, amelyek a rajongók számára sokkolóak és maradandóak.
Amikor leülök a Sandman elé, az kicsit visszahozza bennem azokat a régi időket, amikor olyan sorozatok voltak a csúcson, mint az Odaát, de a Netflix szériája az HBO elfeledett klasszikusának, a Carnivalénak a hangulatát is remekül megidézi. Elborult, sötét, vannak benne angyalok, és a tökéletesen alakító, tényleg a Sandman lapjairól előugrott Tom Sturridge-en sem múlik semmi. A mitológiák, misztikus szériák rajongóinak a Sandman még mindig egy remek csemege, amit szájtátva néz az ember. Különösképpen ritka élmény, főleg ha a Netflix saját gyártásait nézem mostanában. A Sandman egy reménysugár, talán az utolsó.
