"Ez az erdő varázslatos mesék kincsestára lesz, tele csodás történetekkel, amelyek csak arra várnak, hogy felfedezzük őket..."

Csíkszereda volt az otthonom, ahol a gyermekkoraim varázslatos éveit töltöttem, egészen hatéves koromig. Ekkor jött el az a pillanat, amikor szüleim úgy döntöttek, hogy megválnak a „A négy bölcs sintérhez” névre keresztelt kávéházunktól – apukám nagy Rejtő Jenő-rajongó volt, így a névválasztás nem véletlen. Ezután egy másik világba költöztünk: a dédszüleim régi házába, egy gyönyörű tanyára, ami az erdő szélén húzódik. Itt a természet ölelésében nőttem fel, és úgy érzem, hogy az erdő már akkor is mesélni kezdett a szívemnek. Tudom, hogy a jövő generációinak is bőségesen fogja kínálni a magával ragadó történeteket, amik örökre megmaradnak az emlékezetükben.

Te voltál a csíkszeredai Nagy István Művészeti Iskola tanulója?

Igen, kezdetben a rajz szakra jelentkeztem, de amikor kiderült, hogy nem az a tanárnő fog tanítani, akire vártunk, apukám gyorsan átkonfigurálta a terveimet, és áthelyezett a zene szakosok közé. Ott a zongora lett a fő hangszerem, de emellett a gitár, a dob és az ütőgardon is szerepet kaptak a zenei kalandjaimban.

A gardon egy különleges népi hangszer, amely leginkább a Gyimesek vidékein található meg. Húros és ütős jellemzőivel egyedülálló ritmusokat képes megszólaltatni, hasonlítva a csellóra, de sajátos karakterével és hangzásával igazi különlegesség a népzenei világban.

Igen, mélyen szerettem ezt a hangszert, hiszen lehetőségem nyílt Ádám Julcsitól és - Isten nyugtassa - Rozi nénitől tanulni. Amikor csak módomban állt, mindig átlógtam a rajzosokhoz, mivel nyughatatlan kíváncsiság élt bennem a képzőművészet iránt. Ennek köszönhetően gyakorlatilag párhuzamosan végeztem el a zene- és rajzszakot. Már nyolc éve, minden évben részt veszek édesanyámmal a Gyermekmosoly Projekt mozgalomban, ahol óvodákba, iskolákba és kórházakba látogatunk el. Itt a tanító nénik, igazgatók és doktornők kérésére közösen festjük ki a tereket.

Úgy tűnik, hogy számodra a zene és a képzőművészet világában már korán megtaláltad a helyed. Mégis mi az, ami a színpadra vonzott, és miért döntöttél a színészi karrier mellett?

Mindig is határozatlan voltam. A szüleim szerencsére rendkívül nyitottak voltak, sosem álltak az utamba, és bármilyen álmomat támogatták. Kamaszként nem volt mit lázadnom, hiszen annyira rugalmasak voltak, hogy még a legmerészebb ötleteimet is kedvezően fogadták. Művészeti iskolát végeztem, de kezdetben az orvosi pálya vonzott, aztán hirtelen meggondoltam magam, és a jogi tanulmányok felé kezdtem orientálódni, miközben a dzsesszzongora szak is csak egy lépésnyire volt tőlem. Végül azonban rá kellett jönnöm, hogy nem lehet egyszerre mindent csinálni, és a felvételi előtt nem sokkal megszületett a végső döntésem: színész leszek. Hiszen ebben a világban, a szerepek sokfélesége révén, bárki és bármi lehetek.

- Meg ugye, a színház összművészet, ahol sok minden mellett a zene és a képzőművészet is jelentős szerepet kap.

- Igen, a színház varázslatos módon összekapcsol mindent. A zene mindig is jelen volt az életemben, még ha nem is szakmai szinten foglalkozom vele.

Mi inspirált arra, hogy a szülővárosomhoz közelebb eső marosvásárhelyi Művészeti Egyetem helyett a kolozsvári lehetőségeket válasszam? Talán a város vibráló művészeti élete és kulturális sokszínűsége vonzott, vagy a kolozsvári egyetem hírneve és programjainak sokfélesége tűnt vonzóbbnak. Esetleg a kihívás keresése és a új élmények iránti vágy is szerepet játszott a döntésemben. Mindenesetre, úgy érzem, hogy Kolozsvár új perspektívákat és lehetőségeket kínál, amelyek segíthetnek a művészi fejlődésemben.

- A város miatt. Én valahogy otthonosabban érzem magam Kolozsváron. Váta Loránt, majd Kozma Gábor Viktor osztályába kerültem, és nagyon örültem annak, hogy rengeteg mindenre adtak lehetőséget a tanulóévek alatt. Gyakorlatilag mindent mi csináltunk: lehetőségem adódott tervezni és jelmezeket varrni, díszleteken agyalni és még zenét is komponálni. De gyakran az előadásunk szövegét is mi írtuk, és olykor a rendezők is mi magunk voltunk. Így, már az egyetemi évek alatt beláthattunk a "színházcsinálás" minden zegébe és zugába.

- Második évad óta vagy a kolozsvári társulat színésznője. Miként zajlik a felvételi a színészi állásra?

- Elég sokat készültem erre a megmérettetésre, de igazából a vizsga inkább improvizációs jellegű volt, úgyhogy ami őrület a fejemben volt, én azt megosztottam. Például elmeséltem, hogyan asszisztáltam otthon a bocink születésénél, aki később az egyik kutyánk elválaszthatatlan jó barátja lett, amit az anyukája, vagyis a tehén, nem nézett jó szemmel, és ebből számos bukolikus kalamajka származott. Alapjáraton nem szokványos monológgal jelentkeztem, hanem mozgásperformanszot hoztam létre Bartalis Gabika segítségével, amelyet Székely Csaba 10 című drámájából az Utcalány szövegeivel kombináltam.

- Melyik szerepedre vagy a legbüszkébb, melyiket tartod az eddigi legnagyobb önmegvalósításnak?

Amikor a társulatnál betöltött szerepeimre tekintek, a Székely Ilonka néni karaktere az, amely igazán különleges helyet foglal el a szívemben. Az ifjú Vidnyászky Attila rendezte Janovics előadásban játszottam ezt a finom, idős női alakot, és izgalmas kihívás volt számomra, hogy a társulat legfiatalabb tagjaként megformálhattam őt. Mindig is vonzottak az idős nénikkel folytatott beszélgetések, hiszen nagyra becsülöm az ő élettapasztalatukat és bölcsességüket. A próbafolyamat Attilával rendkívül kreatív és improvizatív volt; rengeteget nevettünk és játékosan kísérleteztünk. Az ötletek között volt, amit megtartottunk, és volt, amit elvetettünk, de minden pillanatban érezhető volt a közös alkotás öröme. Az egyik feladatom az volt, hogy interjúkat nézzek idős hölgyekkel, többek között Bánffy Katalin grófnővel, hogy alaposan megfigyeljem a gesztusaikat, mimikájukat és a beszélgetőpartnereikkel való interakciójukat. Ha az egyetemi szerepeim közül kell választanom, akkor a Kosztolányi Dezső által megálmodott karakter lenne a legkedvesebb számomra, akit az Édes Annában alakítottam. Az ő világa, a szavak és az érzelmek szövevénye mindig is lenyűgözött, és örömmel merültem el abban a gazdag belső világban.

Ha visszautazhatnék az időben, talán másképp közelíteném meg a kihívásokat, amelyeket az élet hozott. Több bátorsággal és nyitottsággal állnék neki az új lehetőségeknek, és talán kevesebb időt töltenék aggodalmaskodással a jövő miatt. Az élmények gazdagítanak, és ha tudnám, hogy minden egyes döntés egy újabb lépés az önismeret felé, talán bátrabban merülnék el az élet adta kalandokban. Esetleg több időt szánnék a barátaimra és a családomra, hiszen a kapcsolatok az igazi értékek. Minden egyes pillanat számít, és ha lenne esélyem, szeretném ezt tudatosabban megélni.

Őszintén megvallva, nem találok ilyesmit, mert mélyen hiszek abban, hogy minden eseménynek megvan a maga oka. Minden, ami velünk történik, egyfajta visszajelzés vagy válasz a körülöttünk zajló dolgokra.

Volt-e már részed abban, hogy valaki pozitív vagy negatív véleményt formált rólad, akár hallottad, akár olvastad?

Örömmel osztom meg, hogy egy kedves hölgy a Facebookon megosztotta véleményét a Janovics című előadásról, és különösen pozitív szavakkal említette az általam megformált karaktert. Ez a visszajelzés számomra hatalmas örömforrás, és különösen értékes, hogy valaki észrevette és értékelte a munkámat.

A filmművészet számomra egy varázslatos világ, ahol a képek és a hangok együttes erejével mesélnek el történeteket. Ez a művészeti forma nem csupán szórakoztat, hanem gondolatokat ébreszt és érzelmeket kelt. Az évek során sokféle filmet láttam, amelyek inspiráltak, tanítottak és néha mélyen megérintettek. Számomra a filmművészet egyfajta tükör, amelyben a társadalom és az emberi lélek sokszínűsége tükröződik. Amikor egy jó filmet nézek, érzem, hogy részese vagyok valaminek, ami túlmutat rajtam, és ez a közösségi élmény különösen vonzó számomra.

A Moldovai Katalin által rendezett "Elfogy a levegő" című filmdrámában egy kisebb szerepet alakítottam, amely izgalmas kihívást jelentett számomra. Idén pedig bemutatják Képíró Dorottya Ágnes "Asszony lepedője" című filmjét, ahol a főszerepben tündökölhetek.

Igen, a film az Arany János által írt balladát dolgozza fel, új megvilágításba helyezve a klasszikus irodalmi művet. A történet mély érzelmi tartalma és szimbolikája modern köntösbe öltözik, miközben hű marad az eredeti üzenetéhez. Az alkotók igyekeztek a ballada hangulatát megőrizni, de friss, látványos elemekkel gazdagították a narratívát, így egy új élményt kínálnak a nézőknek.

- A ballada nem kifejezetten a főszereplője a történetnek, legalábbis szövegszinten nem dominál. Ugyanakkor néhány fontos motívumot - például a lelkiismeretünk mélyével való szembenézést - diszkréten körvonalaz. A film jelenleg még a gyártás végső fázisában van, az utómunkálatok zajlanak, így én magam sem láttam még az elkészült alkotást. Nagy izgalommal és kíváncsisággal várom a premier időpontját.

Az irodalom világában való barangolás során különböző formák várnak ránk: a versek lírai szépsége, a próza gazdag narratívái és a dráma izgalmas feszültsége mind-mind különleges élményeket kínálnak. Melyik műfaj ragad meg leginkább? A versek szavakba zárt érzelmei, a próza mélyreható karakterei vagy a dráma színpadra vitt konfliktusai? Minden egyes forma egyedi utazást kínál az olvasónak, ahol a képzelet szárnyra kap.

A regények világa mindig is közel állt a szívemhez. Rejtő Jenő varázslatos írásai formálták az olvasási szokásaimat, és éppen tőle tanultam meg igazán élvezni a könyvek nyújtotta kalandokat. Az ő művei annyira magukkal ragadtak, hogy szinte lehetetlen volt őket letenni – minden oldal újabb meglepetést és izgalmat tartogatott számomra.

- Uram, a késemért jöttem. - Hol hagyta? - Valami matrózban. - Akkor nincs baj, megvan a kés. - Hol? - A hátamban... Valóban, P. Howard, vagyis Rejtő Jenő művei nagyon olvasmányosak és lebilincselőek, de rajta kívül kit említenél még meg?

A klasszikus irodalom iránti vonzalmam mindig is meghatározta az olvasási szokásaimat; Jókai regényei és Babits Mihály versei különösen közel állnak a szívemhez. Az éjjeliszekrényem mindig tele van könyvekkel, ám az idei év különösen megpróbáltató számomra, mivel disszertációt kell írnom a magiszteri képzés keretében. Ennek következtében mostanában inkább színházi szakirodalmat tanulmányozok. Ha a líra világába merészkedünk, Pilinszky az, akinek a munkásságáért igazán rajongok. A dráma műfajában Shakespeare írásai állnak a középpontban számomra; különösen a Hamlet, amelyből egy jelenetet is rendeztem a főiskolán, ahol én játszottam a címszerepet. Az abszurd drámákért is különös vonzalmat érzek, és szeretném kiemelni Eugene Ionesco és Samuel Beckett iránti mély tiszteletemet. A magyar kortárs drámairodalom terén pedig Székely Csaba alkotásai foglalnak el különleges helyet a szívemben.

- Magát a dán királyfit alakítottad?

- Igen, nekem ez mindig egyik szerepálmom volt. Megteremtettem magamnak a lehetőséget, hogy eljátszhassam. Rettentően széles körű ez a karakter, amelyet számtalan szempontból lehet megközelíteni. Ibsen Nóráját is nagyon szeretem, ezért annak is megrendeztem egy jelenetét még elsőéves koromban, de abban az előadásban nem léptem fel. Az a műfaj viszont, ahol igazán ki szeretném próbálni magam egy szép napon, a kortárs cirkusz. Amióta láttam Slava Polunin Snow Show című előadását, amely páratlan, katarktikus színházi élményt nyújtott számomra, rajongok a kortárs cirkuszért. Sokrétű, gazdag színészi játékra ad lehetőséget, de tudom, hogy hatalmas iskola áll még előttem, hogy el tudjam ezt a formát sajátítani.

Úgy tűnik, hogy érdekel a rendezés világa is, nemde?

- Nem vagyok biztos benne, hogy igazán rendelkezem azokkal a készségekkel, amelyek a rendezéshez szükségesek. Ezek a kreatív feladatok valóban lenyűgöztek, és nagy örömmel végeztem őket, de úgy érzem, talán hiányzik belőlem a megfelelő gondolkodásmód vagy élettapasztalat ehhez a feladathoz. Legalábbis jelenleg így vélem.

Borítókép: Tompa Réka által megálmodva.