Morpheus ismét álomországba merül, de mi inkább ásítunk: A The Sandman második évadáról alkotott véleményem.

Amikor kijött a The Sandman második évada, kíváncsian ültem le elé, de már nem azzal a várakozással, mint az elsőnél. Akkor még új volt minden: a sötét, álomszerű hangulat, a melankolikus főhős és a különös világ, ahol az álmok, a mítoszok és a valóság találkoznak. Mostanra viszont tudtam, mire számíthatok: Morpheus, a homokember, ismét hosszú fekete kabátban, halk, suttogó hangon, minden mondatában egy kicsit több súlyt hordozva, mint amennyit elbírna.

A történet látszólag sokkal nagyobb ívet akar felrajzolni: Dream visszatér egykori szerelméhez, Nadához, akit tízezer évre száműzött a pokolba, és most bocsánatot próbál kérni tőle. Emellett családi drámák is bőven akadnak: a testvérei közül Delirium és Destruction kerül előtérbe, az egyik színes, kaotikus energiát hoz a vászonra, a másik a saját birodalmától elfordulva keresi a békéjét.

A megvalósítás azonban valahogy mindig megmarad a lassú és túlzottan komoly mederben, mintha a sorozat is úgy érezné, hogy minden egyes szava és képe mély filozófiai tartalommal bír.

Ami valóban hatékony, az továbbra is a vizuális megjelenés és a szereplőgárda egy része. Gwendoline Christie Luciferként talán az évad legfényesebb csillaga: minden egyes jelenetben, amelyben szerepel, teljes mértékben magára irányítja a figyelmet.

Tom Sturridge Morpheusként külsőre tökéletes választás, az arcéle, a testtartása és a jelmeze hibátlan, de a karakter annyira beleragad a komor pózokba és az örökös önsajnálatba, hogy néha inkább paródiának hat, mintsem tragikus hősnek.

A családtagjai közül Delirium (Esmé Creed-Miles) az, aki igazán különleges színt visz a sorozatba, tele életörömmel és meglepetésekkel. Destruction (Barry Sloane) viszont a megfontolt, bölcs karakter elengedhetetlen képviselője, akitől szívesen láttam volna még több izgalmas pillanatot.

A problémák sajnos mindenütt jelen vannak: a beszélgetések sokszor üresjáratokkal terhesek, vagy éppen ellenkezőleg, túlzottan magasztosnak tűnnek, de a leggyakrabban csak kínos pillanatokat idéznek elő.

A cselekmény is szétesik: hol előre szalad, hol visszanéz a múltba, de egyik szál sem kap elég súlyt ahhoz, hogy igazán működjön.

Mégis, van benne valami varázslatosan hipnotikus. Ahogy a sorozat mesterien ötvözi a görög, a keresztény és a skandináv mitológiát, és ahogyan kibontakoztatja a végtelen családi történetek szövevényét, ebben rejlik egy különös és magával ragadó vonzalom.

A második évad során számos olyan jelenetet tapasztalhatunk, amelyek megerősítik bennünk, hogy ez az univerzum valóban egyedi: például Morpheus pokoli tárgyalása Luciferrel, amely tele van feszültséggel és mélységgel. Emellett Orpheus és Eurüdiké történetének felbukkanása is figyelemre méltó, bár ez inkább esztétikai élményt nyújt, mintsem érzelmi katarzist.

Összességében a The Sandman második évada nekem inkább egy lassú, túl hosszúra nyújtott, sokszor önmagát ismétlő mese volt. Szép, komor, de üres. Olyan, mint egy álom, amiben sok minden történik, mégis nehéz bármit megfogni belőle, és amikor véget ér, nem tudod eldönteni, tényleg át akartál-e élni mindent, vagy jobb lett volna közben felébredni.