Magyar Levente megállapítása szerint a kedvezőtlen nemzetközi körülmények gátolták a magyar szabadságharcok tartós sikerét.
Történelmi tapasztalataink alapján elmondható, hogy a magyar nép alapvetően saját erejére támaszkodhat, ezért ennek szellemében szükséges formálni az ország külpolitikai irányvonalát. E tudatában kell keresni a szövetségeseket a világban - fogalmazott Magyar Levente, a Külgazdasági és Külügyminisztérium parlamenti államtitkára csütörtökön Sárospatakon.
A Külgazdasági és Külügyminisztérium hivatalos tájékoztatása alapján az államtitkár emlékezetes beszédet mondott George Stepney, a néhai brit diplomata szobrának avatásán. A szónok különös figyelmet szentelt az egykori bécsi nagykövet kiemelkedő mediátori szerepének a Rákóczi-szabadságharc időszakában, hangsúlyozva a diplomácia fontosságát a történelmi konfliktusok kezelésében.
Kifejtette, hogy aki jól ismeri a történelmet, az tudja, hogy a magyar kérdés hangsúlyosan jelen volt a nemzetközi politikában, hazánk a spanyol örökösödési háborúnak is a részese volt ekként a 18. század elején.
"A Rákóczi-szabadságharc, mint ahogy az elmúlt négyszáz év magyar szabadságharcai is, csak a nemzetközi összefüggések alapos megértésével válik érthetővé, legyen szó okairól, lefolyásáról, következményeiről vagy alakulásáról" - fogalmazott.
"Sőt megkockáztatom, hogy a kedvezőtlen nemzetközi feltételek voltak a fő okai annak, hogy végül is ezek a szabadságmozgalmak, szabadságharcok, szabadságháborúk nem vezettek tartós sikerre" - tette hozzá.
Majd rámutatott, hogy ezen korszakban három relatív sikerű ilyen próbálkozás volt a Habsburgok ellen, a Bocskai Gábor-, a Bethlen Gábor- és a II. Rákózci Ferenc-féle szabadságharc.
"Rákóczi abban különbözik az elődeitől, szabadságharcot vezető elődeitől és talán részben az utódaitól is, hogy maximálisan tudatában volt annak, hogyha diplomáciailag nem sikerül körülbástyáznia a háborút, akkor az nem tud sikeres lenni" - húzta alá.
"Ne felejtsük el, hogy számos nemzet fiai küzdöttek a magyar hadsereg sorában, s itt nemcsak a Kárpát-medencei népekre gondolok, hanem különböző német fejedelemségek, lengyelek, valamint még svéd segédhadak is voltak, és még sorolhatnánk. Tehát ezt a fajta nemzetközi összefogást sikerült mégis megvalósítania, de a lényeg, hogy minden próbálkozása és külföldi kapcsolattartása mellett sem sikerült a kedvező feltételeket végül is biztosítania" - folytatta.
"Ez a közösség, (...) amelynek kulturális kötelékei gyengék, és mivel nem rendelkezik stabil politikai vagy nemzetközi szövetségi háttérrel, megtanulta, hogy saját erejéből kell megvívnia a harcait. Ugyanakkor mindenki, aki támogatja céljainkat és megérti az elveinket, mindig is nagy tiszteletre és elismerésre számíthat a magyar nép körében" - tette hozzá.
Magyar Levente kiemelte, hogy az 1848-49-es forradalom kudarcának hátterében hasonló tényezők álltak: a nemzetközi politika nem támogatta a magyar ügyet, sőt, figyelmen kívül hagyta azt. Ráadásul az orosz beavatkozás révén a nagyhatalmak külső támogatást nyújtottak ellenfeleinknek, ami tovább nehezítette a helyzetünket.
A magyarok helyzetére reflektálva sokan megfogalmazhatják, mennyire hiányoznak azok az állandó szövetségesek, akik ilyen nehéz időkben stabil támaszt nyújtottak volna. Nem sajnálkozunk ezen, csupán el kell ismerni, hogy a magyar nép – ahogy azt már Rákóczi idejében, s azelőtt és azóta is tapasztaltuk – elsősorban saját erejére támaszkodhat. Ezzel a felismeréssel kell élnünk, és ennek tudatában kell formálnunk külpolitikai stratégiánkat, miközben barátokat és szövetségeseket keresünk a világban – hangsúlyozta.
Trócsányi László, a Károli Gáspár Református Egyetem rektora hangsúlyozta, hogy a vidék, különösen Sárospatak, Hegyalja és Tokaj, a történelem során nemzetközi hírnévnek örvendett. Kiemelte George Stepney fontosságát a Rákóczi-szabadságharc idején, amely indokolttá teszi a szobor felállítását. Rektori szavai szerint ez a lépés nem csupán kulturális, hanem külügyi jelentőséggel is bír.
Ezt követően Paul Fox, Budapest brit nagykövete is kifejezte tiszteletét George Stepney szerepe iránt a két ország közötti közös történelemben. Hangsúlyozta, hogy a néhai diplomata rendkívül elkötelezett volt a párbeszéd és a közvetítés iránt, és hogy az ő szobra nem csupán személyes szolgálatának elismerése, hanem a Magyarország és az Egyesült Királyság közötti szilárd kapcsolatok szimbolikus megtestesülése is.
