Lévai Katalin: Érdekes életutak felfedezése Az élet történetei mindig izgalmasak, és Lévai Katalin élete is tele van olyan eseményekkel és tapasztalatokkal, amelyek megérdemlik, hogy elmeséljük őket. Az ő útja nem csupán a személyes fejlődésről szól, han
Kilencvenedik életévéhez közeledve Szentgyörgyi Zsuzsa Emlékforgácsok címen könyvet írt, amelyben felidézi életének néhány meghatározó történetét és szereplőjét. Kor- és életmód-dokumentumokat ad közre, vagy még inkább pillanatfelvételeket, szűkebb és tágabb családjáról.
Ha valaki nőként és zsidóként születik az 1930-as évek Magyarországán, élete elkerülhetetlenül az üldözés, a holokauszt és a női identitás összefonódásáról szól. Az önéletrajzi írásokban éppen ezért a női tapasztalatok és nézőpontok hangsúlyosan jelennek meg, eltérően a férfi szerzők írásaitól. Az Emlékforgácsok művében a sorssal való szembenézés, a múlt feldolgozása és a lélektani átalakulás folyamata kerül előtérbe. Ez a könyv újra és újra rávilágít arra, hogy a történelem valódi megértése a mindennapi élet eseményein és személyes élményeken keresztül válik igazán elérhetővé. Nem csupán a száraz tények vagy a történelmi összefoglalók képesek megragadni a hátborzongató múltat, hanem sokkal inkább ezek a mikrotörténetek, amelyek a személyes sorsokat, érzelmeket és tapasztalatokat tárják fel.
Otthonunk egy félig romos, belövést szenvedett lakás volt, ami fogadott minket. Érdekes módon egy ágyúgolyó szerencsét hozott, mivel csak az utcai részeket rongálta, így a fosztogatók elkerülték ezt a romos épületet. Ennek következtében a belső, udvari részek, például a spájz, meglepően épek maradtak. Itt találtunk egy gyönyörű, szürke mázas bödönt, tele libazsírral, benne kisütött libamellel és egy penésszel borított, kétkilós kenyérrel. Anyu alaposan megtisztította a kenyér penészes részeit, majd nedves rongyba csavarta néhány órára, végül pedig a kis szénkályhán átsütötte. Így olyan pompás kenyeret élvezhettünk, amilyet régóta nem ettünk!
Kevesen maradtak már az első generációs zsidó túlélők közül, és még kevesebb az olyan, aki hajlandó megosztani emlékeit a világgal, legyen az egy szűkebb körű beszélgetés vagy egy tágabb nyilvánosság. Szentgyörgyi Zsuzsa is hosszú időn át vívódott, mielőtt nekivágott ennek a karcsú kötetnek. Írt például egy megható emlékezést férjéről, Gyuriról, és a békés, mindennapi életükről. Aztán előkerült egy szívszorító történet Gyuri apjáról, aki munkaszolgálatosként szenvedett, és '44 telén nyugatra hurcolták egy erőltetett menet keretében. Valahol Melk környékén az életét vesztette, amikor a keretlegények brutálisan agyonverték. Ezek után egy különös emlék felidézése következett: Gyuri édesanyja, Margit, egy tavaszi napon, 1945-ben, ajtót nyitott egy kopogásra. A háború már véget ért, de a múlt sötét árnyai még mindig ott lebegtek. Az ajtóban egy elgyötört kinézetű férfi állt, aki egy apró csomagot nyújtott át Margitnak, teljesítve ezzel munkaszolgálatos társának utolsó kérését. Margit óvatosan kibontotta a csomagot, és a férje jegygyűrűjét találta benne. Mielőtt bármit mondhatott volna, a férfi már eltűnt az ajtó előtt. Margit az ujjára húzta a gyűrűt, és ezentúl élete végéig viselni fogja, mint a szeretet és a veszteség szimbólumát.
E három "pillanatfelvétel" segítségével egy gazdag és sokrétű családi portré bontakozik ki előttünk, amely lehetővé teszi, hogy mélyebben megértsük az egyes jellemeket, az emberi kapcsolatok bonyolultságát, valamint a pesti zsidóság történelmi sorsát. Ezen keresztül elgondolkodhatunk azon, hogy milyen különféle stratégiák segítették az embereket a háború testi és lelki rombolásaival való megküzdésben, és milyen erőfeszítések árán találtak utat a túlélés felé.
Tisztelet és mély szeretet övezi azokat a nőket, akik a szerző házi szövetségeseiként jelennek meg, hiszen úgy vélem, a családban egy erős női szövetség működött, amely rendkívül hatékonyan segítette a túlélést. Ennek az összetartó erőnek köszönhetően volt lehetősége a szerzőnek, hogy kislányként átvészelje a nehéz időket. Először is az édesanyját, Editet említem, aki közvetlenül a háború után veszítette el férjét és kétéves kisfiát, akiket a háború kegyetlensége és a nélkülözés következményei vittek el. Edit nem adta fel, hiszen tudta, hogy felelősséggel tartozik kislányáért és majdnem vak édesanyjáért. Hősies kitartásának és fáradhatatlan munkájának köszönhetően a megmaradt család boldogult, ő lett a család fő támogatója. A szerző emléket állít nagymamáknak, Helénnek és Teréznek, valamint annak a békési tanyasi asszonynak is, akinél édesanyja ideiglenesen elhelyezte a tízéves kislányát, hogy megóvja az éhezéstől. E történetek összefonódása a női erő és szolidaritás inspiráló példája, amely átível a nehézségeken.
A Néni egy egész hétre való kenyeret sütött. Volt egy hatalmas, csak erre a célra készült fateknője, amit cigány mesterek ügyes keze formált meg. A sütés előtti napon lisztet szitált, majd a meleg, de nem forró helyre helyezte, és egy szép, tiszta vászonkendővel letakarta. Másnap, a nagy sütés napján vizet öntött a teknőbe, hozzáadta a kovászt és a sót. Aztán nekiállt dagasztani, és a tészta egyre duzzadtabb lett a kezei között. Formázta a kenyereket, majd a tiszta falapátra helyezte őket, és egyesével betolta a már előmelegített, főleg kukoricaszárral fűtött kemencébe. Számomra a legnagyobb élményt a teknő faláról lekapart tészta maradványok jelentették. Ebből a Néni ízletes lángosokat készített. A sütés végén berakta őket a kemencébe, majd miután kissé hűltek, libatollal zsírt kent rájuk, megsózta, és a kezembe adta: "Nesze, kislány, egyél!"
Nem véletlen, hogy a háborúval összefonódó gyermekkori emlékek és a Rákosi-korszak abszurd világát idéző néhány furcsa káder-történet a legélénkebb és legmaradandóbb pillanatok közé tartozik. Azonban ebből az időszakból is akadnak megható emlékek, amelyek szívünkhöz nőttek. Egy szeretnivaló, kicsit ügyetlen kollégára emlékszem, aki mindig egy-egy zacskó tízdekás savanyú cukrot hozott, amikor a szerző nagymamájához és édesanyjához látogatott. Ezek a cukrok nem csupán édességet jelentettek: virág helyett érkeztek, de a szándékuk tiszta és szívhez szóló volt, egyfajta kedvesség, amely a vasárnapi ebédmeghívásra érkezve különösen emlékezetesé tette a pillanatokat.
A befejezés rendkívül érzelmes, a hazai és globális helyzet körüli gondolkodás mélyen megérint. A világ sötét árnyakba borult, újra felüti fejét a gyűlölet és a háború, amelyek mindenhol pusztítanak. Az ember számára nincs menedék, nincs olyan magányos sziget, ahol a Bibliával, kedvenc könyveivel vagy éppen a zenével nyugalmat találhatna. Akik eddig is itt maradtak, noha több alkalommal is úgy dönthettek volna, hogy elhagyják ezt a helyet, öregkorukra miért tennék ezt? A béke szigete már rég eltűnt, egy elérhetetlen álomként lebeg a horizonton. De mégis, van valami vigasztaló: ez a magányos sziget talán mégis létrehozható. Benne, a saját lelkében kell, hogy éljen. S valóban létezik is, ameddig csak barátokkal osztozik a beszélgetések örömében, olvas, ír, és emlékeket idéz fel.
Szentgyörgyi Zsuzsa: Emlékforgácsok című könyve a Gabbiano Print Kft. gondozásában 2024-ben látott napvilágot. A mű egyedi írásmódjával és érzelmi mélységével hívja fel magára a figyelmet, miközben a szerző személyes emlékeit, tapasztalatait és gondolatait osztja meg az olvasókkal. Az emlékek színes forgatagában a múlt és a jelen összefonódik, lehetőséget adva arra, hogy a történelem és az egyéni életutak találkozzanak. Ez a mű nem csupán egy könyv, hanem egy utazás a lélek rejtett zugaiba, ahol a nosztalgia és a felfedezés kéz a kézben jár.
A kötet ünnepélyes bemutatójára január 23-án, 17 órakor kerül sor a MÚOSZ székházában, mely Budapest szívében, a Vörösmarty utca 47/a szám alatt található. A rendezvény során a szerzővel Jolsvai András fog beszélgetni, így izgalmas párbeszédre és tartalmas gondolatcserére számíthatunk.
