Hogyan gyógyíthatjuk meg a hírundort cseresznyevirággal? Az én hetem Krusovszky Dénessel. Az utóbbi időszakban a hírundor egyre inkább eluralkodott körülöttem, és úgy döntöttem, hogy egy különleges megoldáshoz folyamodom: a cseresznyevirág varázsához. K
Az én hetem című sorozatunkhoz négy írót kértünk fel, hogy öt kulcsszót felhasználva írjanak arról, miként élték meg az elmúlt hetet. Krusovszky Dénesnek most az alábbi készletből kellett ihletet merítenie: öntörvény, indulatvezér, vámokfutás, ítéletnap, vesztegzár.
Az az igazság, hogy elég lassan és szűrten jutnak el hozzám a nagyvilág és benne kishazánk hírei is mostanában. Történt ugyanis, hogy március végén családilag elköltöztünk a nagyjából legtávolabbi helyre, ahová csak lehetett. Új életterünk tehát Onoharahigashi városnegyede Minoh City-ben, Oszaka szélén.
Mondjuk ez a szél még nem annyira szél, amennyire elsőre annak hangzik. Hirtelen nem is tudom megmondani, hol van ennek a városnak a valódi széle. Maga Oszaka, ha szűken vesszük, egy két-hárommilliós sűrűn lakott városmag, de hozzá kapcsolódnak még az olyan elővárosok is, mint a miénk, mindenféle átmenet nélkül. Sőt, a mi szemhatárunkon túl még vagy már Kobe is, illetve a másik irányba Kiotó. Ez így együtt egy nagy urbánus blokk, mintegy húszmillió lakossal. Sacc per kábé.
Tokió negyvenmilliós lakosságához képest ez a város szinte apróságnak tűnik, de valójában egyáltalán nem az. Minden dimenzió óriási, a metróhálózat, a vasúti térképek, az autópályák és vasutak labirintusa, a szédítő távolságok, valamint a különböző folyók, amelyeken nap mint nap átkelünk, mind itt ömlenek az Oszakai-öbölbe. Ilyenek például a Yodo, a Muko, a Kanzaki, a Yomoga és a Shoge, hogy csak néhányat említsek. Felmentünk a belvárosi Dotombori negyed ikonikus óriáskerekére, és onnan is csak a végtelen városi táj terült el előttünk, szinte sosem érve véget.
Röviden összefoglalva, a következő hetek szövegei jelentős japán hatásokkal fognak bírni, mivel valószínűleg éveken át innen, a távoli Magyarországra figyelek majd, és figyelem a történéseket. Ez egyfajta öntörvényűség, sajátos értelmezésben.
Korábban már említettem, hogy a hírek iránti fáradtság egyre inkább eluralkodott rajtam. Most azonban örömmel tapasztalom, hogy ez a nyomasztó érzés mintha kezdene eltűnni, ahogyan sok más szorongás is, amelyek szorosan összefonódtak a magyarországi életemmel. Bár nem ez volt az elsődleges ok, amiért elhagytuk a hazánkat, a környezetváltozás váratlanul segített abban, hogy ezeket a terheket is nagyrészt lerázzam magamról.
