"Ez volt Ridley Scott végső érve, a kaja!" - nyilatkozta az Oscar-díjas Keith Carradine a HVG-nek.

Félévszázada debütált Robert Altman legendás alkotása, a Nashville, amely nem csupán a country zene különös karaktereinek világába vezet bennünket, hanem a hetvenes évek amerikai társadalmi táját is megeleveníti. A film középpontjában Keith Carradine, a film szoknyavadász trubadúrja áll, akinek a teljesítménye nemcsak Oscar-díjat hozott, hanem az ikonikus slágert is, amely mindenki fülébe beleivódott. Emellett szóba került Ridley Scott első rendezése, valamint a fiatal Brooke Shields szexualizálásának vitatott kérdése is, amely máig aktuális diskurzusokat generál.

A hetvenes évek elején, amikor Robert Altman a McCabe és Mrs. Miller című filmjével debütált, a western műfaj egy új, szokatlan irányt vett. Ez a film nemcsak a klasszikus western klisék ellen lépett fel, hanem az új-hollywoodi filmkészítők kiábrándultságát is tükrözte, ezzel újraértelmezve a vadnyugat mítoszát. Ezzel szemben a Pisztolypárbaj a régi iskola hűséges követője volt, ahol Kirk Douglas és Johnny Cash feszültségekkel teli, izgalmas összecsapása emelte a tétet. Képzeljük el, milyen érzés lehetett zöldfülűként a két ikonikus figura körül mozogni. Az ifjú Altman valószínűleg izgalommal és tisztelettel vegyes félelemmel figyelte, ahogy a legendás színészek a kamerák előtt életre keltik a karaktereiket. Douglas magabiztos jelenléte és Cash karizmatikus aurája egy olyan atmoszférát teremtett, ami fiatal rendezőként inspiráló, ugyanakkor ijesztő élmény lehetett. Az ilyen helyzetekben a szakmai fejlődés és a személyes tapasztalatok összekapcsolódnak, hiszen a nagy nevek mellett való munkálkodás nemcsak tudást, hanem bátorságot is igényelt ahhoz, hogy a saját vízióját megvalósíthassa.

A Pisztolypárbaj volt az első filmes élményem, és Johnny Cash számára is ez volt a debütálása a nagyvásznon. Mindketten újoncokként léptünk a színpadra, és néha mosolyogva emlékeztettük egymást erre a közös kezdetre. Cash már legendának számított, ahogyan Kirk is, míg én csupán egy kezdő színész voltam. Ez nem volt az a forgatás, ahol a nagy nevek színészi tanácsokkal látják el a fiatal tehetségeket. A munka hagyományos keretek között zajlott, és ha tanácsra volt szükségem, azt Lamont Jackson rendezőtől kaptam. Kirk és Cash azonban mindig kedvesen bántak velem, sosem éreztették, hogy ők a nagy nevek, míg én csak egy húszéves kölyök vagyok.

Túllépett a tűzkeresztségen a tapasztalt öregekkel, és elérkezett az első filmes élménye Robert Altman rendezésében, a McCabe és Mrs. Miller című alkotásban.

Miközben a Broadway színpadán ragyogtam, egy évig a Hair című musicalben játszottam. Amikor végül visszatértem Kaliforniába New Yorkból, már ügynököm is akadt. Az ügynökség, amely képviselt, a bátyámat, David Carradine-t is segítette. Ők voltak azok, akik eljuttattak Robert Altmanhoz. Akkoriban már mindenki tudta, ki is ő, hiszen a M*A*S*H óriási sikert aratott. Amit azonban nem tudtam, az volt, hogy Altman hogyan közelíti meg a színészválasztást. Nem tartott hagyományos meghallgatásokat, nem kellett forgatókönyvet olvasnom, és semmi ilyesmiről nem volt szó. Altman tekintete csak egy dologra összpontosított: vajon beleilleszkedem-e abba a világba, amelyet ő elképzelt. Megvizsgált, majd úgy döntött, hogy igen, én vagyok az, akit keresett. A következő szakmai beszélgetésünk során pedig a következő párbeszéd zajlott le közöttünk:

Színészcsaládból ered, ahol a tehetség már generációkra visszanyúlik. John Carradine édesapja is elismert művész volt, így nem meglepő, hogy a színészet világa már korán megfertőzte őt. A western műfajának hajnalán tűnt fel, hiszen John Ford legendás „Hatosfogat” című filmjében is játszott. De ott volt akkor is, amikor Ford a „Aki lelőtte Liberty Valance-t” című klasszikusával a műfaj halálát hirdette. Valószínűleg az édesapjától kapott valamilyen iránymutatást, amely hozzájárult ahhoz, hogy beilleszkedjen a western világába, ami nemcsak a filmipar, hanem a közönség szívében is különleges helyet foglalt el.

Ha adott is szakmai tanácsot az öreg, amit nem nagyon adott, az csak annyi volt, hogy minden körülmények között légy profi. Sose késs el, mindig tudd a szövegedet, és a nap végén akaszd fogasra a jelmezedet. Nem nagyon sztorizgatott apánk a munkáról, de egy történetére jól emlékszem. A Captain Kiddet forgatta Charles Laughtonnal.

Laughton híresen nehéz eset volt. Az egyik jelenetükben épp apámat vette a kamera, Laughton képen kívült állt és sokadszorra is elbaltázta a szövegét. Nyilvánvaló volt, hogy direkt csinálja, kóstolgatja az öregemet.

Egy idő elteltével apám úgy döntött, hogy elegendő volt a helyzetből, és odafordult Laughtonhoz: "Charlie, ha ez a te elképzelésed, hát legyen, egész nap itt vagyok, hogy ezt megvalósítsuk." Csodák csodája, a következő felvétel már zökkenőmentesen zajlott le. Egyébként a szakmai trükkökről sosem osztotta meg a véleményét, mivel biztos volt benne, hogy azokat tanítani nem lehet.

Nem lehetett valami békés gyerekkora, egy ponton a bíróságnak is közbe kellett avatkoznia, ami után több hónapot töltött egy intézetben. Azt mondta a helyről, olyan volt, mint a börtön.

Kiskoromban rengeteg zűrzavart éltem át. A szüleim válása igazi harcmezővé változtatta az otthonunkat, ahol apám és anyám olyannyira egymásnak feszültek, hogy mi, gyerekek, csak néztük, hogyan próbálnak eldönteni, kivel szeretnénk élni. Ekkor lépett be a színre a bíróság, és gyámság alá helyezett minket. Én és a testvérem, Christopher, hónapokig egy Los Angeles-i nevelőintézetben találtuk magunkat. Számomra ez egy félelmetes hely volt, ahol a felnőttek világának zűrzavara még inkább felerősödött.

Mire a Nashville forgatásához érkezett, már büszkén mondhatta, hogy Altman csapatának tagja. Hiszen a McCabe és Mrs. Miller után a Tolvajokban is szerepet kapott. A Nashville tehát már a harmadik közös projektjük volt.

Már annyi élmény áll mögöttem, hogy tisztában vagyok vele, hogyan dolgozik Altman. A színészei rajongtak érte, mert szabad kezet kapta tőlük, és a kísérletezgetés közben biztonságban érezték magukat. Altman világában lehetőség volt a hibázásra. Ha elbotlottál, az nem volt világvége, nem kellett aggódnod a következmények miatt. Az a mondás járta, hogy a következő felvételnél majd megoldod. Mindig nyitott volt az improvizációra, ám természetesnek tartotta, ha valaki nem érzi magát jól ebben a szerepben. Én magam sem vagyok az az improvizáló típus; mindig is a forgatókönyv adta az alapot számomra. Soha nem éreztem magam annyira magabiztosnak színészként, hogy a kamera előtt azonnal elő tudjam böffenteni a szövegemet.

A 160 perces játékidő alatt rengeteg karakter keresztezi egymás útját: a countrysztárok és a pályájuk elején járó tehetségek, ígéretes új arcok és az énekesnők, akiknek hangja nem éppen a legkellemesebb. A gospelénekesek mellett politikai kampányoló figurák is feltűnnek, miközben a zeneipar évtizedes tapasztalatával rendelkező szereplői és a mindenre elszánt újságírók feszülten figyelik az eseményeket. A rajongók, akik bármit megtesznek az élményért, és a tapasztalt menedzserek, akik már sok mindent láttak, szintén jelen vannak, mint ahogy a vietnámi veteránok, akik a múlt árnyait hordozzák. És még a fiatal Jeff Goldblum is feltűnik a színen, amint átszáguld egy háromkerekű motoron. Közben a háttérben folyamatosan csendül a country zene, miközben Altman egy monumentális képet fest a hetvenes évek közepi Amerika életéről. Mennyire voltak nyitottak az előkészületek során?

Joan Tewkesbury írta Altman előző filmje, a Tolvajok, mint mi forgatókönyvét is. Kint volt velünk a forgatáson, de már akkor gyakran leutazott Nashville-be, hogy anyagot gyűjtsön a terepen. A filmnek van története, eleje, közepe és vége, de Altmant és Tewkesburyt elsősorban a mikroklíma és a korhangulat érdekelte. Egy jellegzetes, minden ízében amerikai város atmoszféráját akarták megmutatni. És ezen keresztül persze az egész akkori amerikai társadalmat.

Egy folkzenész bőrébe bújik, ám a színpadon megjelenő mély érzésű lírikus álarca mögött egy egészen más figura rejlik. Valójában egy cinikus szoknyavadász, aki szenvedélyesen gyűjti a női skalpokat, miközben a színpadon a romantika és a melankólia szavával hódít. Az érzelmekkel teli dallamok nem mások, mint ügyes taktikák, hogy elrejtsék valódi szándékait és a könnyed kalandok iránti vágyát.

Valóban érezhető egyfajta feszültség a dal és a dalnok között. Az "I'm Easy" című dalt én magam írtam, és én is interpretálom a filmben. Mint a szerző, bátran állíthatom, hogy egy őszinte, tiszta érzelmeket közvetítő szerelmes dallamról van szó, amelyben nincsenek rejtett jelentések vagy ironikus megjegyzések.

Altman zsenialitása abban rejlik, hogy a dalomat a filmben olyan módon alkalmazta, amely ironikus rétegeket ad hozzá. Az általa teremtett atmoszféra tele van a híres altmani cinizmussal, ami új fényt vet a dal üzenetére.

Eredetileg nem én, hanem egy másik színész, Gary Busey lett volna a zenész megformálója, de Gary egy másik lehetőséget kapott, és végül azt a választotta. Altman pedig rám bízta a szerepet, noha más karaktert tervezett nekem. Eleinte bizonytalan voltam ezzel az új szereppel kapcsolatban, és ódzkodtam attól, hogy egy ellenszenves figurát alakítsak. Elmondtam Altmannak, hogy zavarban vagyok, és nem tudom, hogyan fogjak neki. Ő türelmesen végighallgatott, mélyen a szemembe nézett, és csak annyit mondott: „Minden rendben lesz.” Ezzel otthagyott, bízott bennem annyira, hogy tudta, mire vagyok képes.

A Nashville-t öt kategóriában jelölték Oscarra, végül egyet kapott meg: az ön szerzeménye, az I'm Easy nyerte a legjobb eredeti dal díját. Színészként kezdte a filmet, de mire a végére ért, countrysztár lett.

Countrystílusú zenész vagyok, de nem mentes a kritikáktól. Volt, aki lesújtó szavakkal illette a dalomat, és pszeudo-countryként emlegette egy publicisztikában, még a Newsweek hasábjain is. Pedig amikor nekiálltam, nem az volt a célom, hogy klasszikus country dalt írjak, és nem is érzem azt, hogy az "I'm Easy" valóban a country műfajhoz tartozna. Miután azonban a Nashville című filmben előadtam, sokan automatikusan a country műfajhoz sorolták. Valójában azonban inkább egy lágy folk rock balladáról van szó. Ha mégis a country keretein belül kellene elhelyeznem, akkor az outlaw country irányzathoz, olyan előadókhoz, mint Kris Kristofferson vagy Waylon Jennings, sorolnám. Ez áll hozzá a legközelebb. Egy dolog viszont biztos: egyslágeres zenész maradtam, és az egyetlen, igazán ismert dalom az "I'm Easy".

Egy Oscart valóban bezsebelt érte. Kíváncsi vagyok, mennyi időt szánt a megírására?

Legalább fél órámba. Könnyen jött.

A Nashville után két európai rendező lépett színre. Egy brit elsőfilmes, akinek a figyelme egy francia huszár szerepére irányult. Nem lenne meglepő, ha lettek volna kétségei ezzel kapcsolatban, főleg figyelembe véve, hogy Ridley Scott addig csupán reklámfilmek világában mozgott. Mi lehetett az az érv, ami végül arra ösztönözte, hogy rábólintson a Párbajhősökre?

A húszas éveimen jártam, mitől kellett volna tartanom? A félelmek csak később jönnek, a tapasztalatokkal. Apám Shakespeare-színész, egy igazi anglofil, ilyen légkörben nőttem fel, a színjátszás és a történetmesélés klasszikusabb módjai mindig is vonzottak. A bökkenő csak az volt, hogy amikor Ridley hívott, épp az első koncertturném közepén jártam. Volt egy sikeres lemezem, mindenfelé hívtak, koncertjeim voltak szerte az országban.

Mondtam is neki, hogy Rid, istenien érzem magam, járom a klubokat a bandámmal, ennél nincs is jobb dolog a világon.

Ridley jó néhányszor hívott telefonon, utoljára Chicagóban ért el, ahol épp felléptünk. Azzal győzködött, hogy Franciaországban lesz a forgatás, Dordogne-ban. "Gondold csak el, micsoda ételeket fogunk enni!" - ez volt a végső érve, a kaja! Beadtam a derekam. Ridley-nek végül sikerült meggyőznie, hogy szerepeljek a filmjében.

Nem zavarta, hogy egy francia huszár szerepébe kell bújnia?

Ott álltam én, egy kaliforniai srác, akinek a családi fáján egy Shakespeare-színész apja virított, és szemben velem ott ült Harvey Keitel, egy igazi brooklyni figura, akinek a beszédén érződött a helyi akcentus. És mindketten francia huszárokat játszottunk. Hogy hogyan jött össze ez a furcsa párosítás, azt nehéz lenne megmagyarázni, de valahogy mégis működött a dolog, mint valami varázslat a színpadon.

Ez volt Ridley Scott első lépése a filmes világban. Érezhető volt rajta az újdonsült alkotók tapasztalatlansága?

Nagyon is tudta, mit csinál. Elég reklámfilmet rendezett, elég jól ismerte már a filmkészítés gépezetét, hogy ne nagyon jöjjön zavarba. Nézze csak meg a reklámjait, például a Hovis kenyérreklámot. Filmszerűen kidolgozott kis műremekek. Ridley és Tony, a testvére remek reklámfilmkészítők voltak mindketten. A Párbajhősök forgatásán Ridley sokszor az operatőr mellett strázsált , de volt, hogy ő kezelte a kamerát. Amerikai produkcióban az ilyesmi elképzelhetetlen, a szakszervezet nem engedte volna, de Európában ebből nem volt gond.

A történelmi filmek készítése gyakran hatalmas költségvetéseket igényel, hiszen a korhű díszletek, jelmezek és a látványos forgatási helyszínek mind jelentős kiadásokkal járnak. De vajon mennyi pénzt fordítottak konkrétan erre a produkcióra?

1,2 millió dollár. Ebből kellett megalkotni a napóleoni korszakot. Ridley azonban nem ismerte a lehetetlent. Ha szükség volt rá, akár tömeget is varázsolt statisztákból. Az egyik jelenetben hintók vonultak volna a háttérben, de a produkció költségvetése csupán egy hintóra futotta. De ez sem okozott problémát! A díszletmunkások ügyesen megoldották: az egyik oldalát vörösre, a másikat feketére festették. Először a fekete oldal jelent meg a kamerában, majd a kocsi megfordult, és máris láthattuk a piros oldalát. Így egyetlen hintóból kettőt varázsoltunk!

A másik neves európai rendező, akivel ebben az időszakban együtt dolgozott, Louis Malle volt. Malle első amerikai filmje, a Pretty Baby (Csinos kislány) 1917-ben játszódik, és egy New Orleans-i bordélyház világába kalauzolja a nézőt. Brooke Shields mindössze 12 éves volt, amikor elvállalta Violet szerepét, aki ebben a kuplerájban nőtt fel. A film során voltak olyan jelenetek, ahol a fiatal színésznőt meztelenül láthatta a kamera, valamint olyan is, amelyben egy felnőtt férfival kellett csókolóznia.

A Pretty Baby már a maga korában is korántsem volt hétköznapi film, és Kanadában be is tiltották a megjelenését. Tudatában voltunk a téma érzékeny voltának, ezért a forgatás során különös figyelmet fordítottunk arra, hogy semmi kifogásolható ne történjen. Brooke az utóbbi időszakban gyakran megosztotta gondolatait a filmmel kapcsolatban, például a Pretty Baby: Brooke Shields című dokumentumfilmben, amely a gyerekszínész szexualizálásának kérdéskörét járja körül.

Nemrég találkoztunk és beszélgettünk a forgatásról. Brooke mindig hangsúlyozta, hogy védve érezte magát a közös jeleneteinkben.

A Pretty Babyt 1976-ban forgattuk, az amerikai szerzői filmek fénykorában. Akkoriban olyan hangulat uralkodott Hollywoodban, hogy a rázós témákra is érdemes pénzt áldozni. Amit a Pretty Baby megmutat, azt nem mi találtuk ki, az valóban megtörtént. Úgy éreztük, értéket teremtünk, ha elmondjuk ezt a történetet. De az biztos, hogy nagyon más idők voltak, ma már nem lehetne ilyen filmet készíteni. Ami nem is baj.

Nyitókép: Keith Carradine a Robert Altman által rendezett „Nashville” című filmben. Fotó: Archives du 7eme Art / Photo12, AFP.