"Egy falusi ember szinte semmit sem tapasztal az Európai Unió jelenlétéből. Valóban, semmit!" - Húsz évvel az EU-hoz való csatlakozás után Magyarország vidéki élete nem sokat változott, a nehézségek maradtak a régiek."

- Hát, őszintén szólva, fogalmam sincs - mondta Nagy Kíra, a könyvtárban dolgozó 23 éves fiatal nő, amikor megkérdeztem tőle, hogy mit jelent számára, hogy Magyarország már húsz éve része az Európai Uniónak.

Siklós központjában szólítottam meg Kírát és élettársát, Balázs Bertalant. A CNC beállítóként alkalmazott férfi is tanácstalanul tárta szét a karját: - Én se tudom, sosem gondolkodtam ezen - ismerte el a magas, mosolygós férfi, majd még hozzátette: - Sokan kimennek dolgozni nyugatra, pár év alatt megszedik kicsit magukat, és visszajönnek. Talán ez a jó az uniós tagságban.

Az utóbbi hetek során Dél-Baranya kisvárosaiban és falvaiban járva, sok emberrel beszélgettem arról, mit jelent számukra az uniós tagság. A körülbelül ötven megkérdezett közül a legtöbben hasonló véleményen voltak, mint Kíra és Bertalan. Különösen a negyven év felettieket faggattam arról is, hogy húsz évvel ezelőtt milyen reményekkel várták a csatlakozást.

- Talán egy kicsit jobb életet - mondta Drávapalkonyán az 52 esztendős Orsós Gábor, majd ekképp folytatta: - De ez nem jött be. A magunkfajta embereknek ugyanolyan nehéz, mint előtte volt. Az építőiparban dolgozom, egy pécsi vállalkozó alkalmaz, ő ad egy hétszemélyes autót, azzal viszem be innen meg Gordisából a brigádot. Naponta 11 órán át távol vagyok, és így is csak 250 ezer forintot kapok kézhez.

Gábor felesége, Gyöngyi, a kórház takarítójaként dolgozik, és ugyanazért a javadalmazásért végzi feladatát. A házaspár élete a szerény, de rendezett otthonuk körül forog, ahol udvarukon egy csapatnyi tyúk kapirgál, emellett két hízó is található, melyek közül az egyiket nemsokára levágják. Gábor és Gyöngyi három gyermeküket nevelték fel, akik már kirepültek, és ugyanúgy próbálnak megélni, mint szüleik. Az Orsós családnak már három unokája is van. Gábor véleménye szerint a jövőjük hasonlóan alakul majd: valószínűleg ők is csak alacsony jövedelmű munkákban fognak dolgozni élete végéig.

Az Orsósék kapuja előtt zajló diskurzus zörejeit egy biciklin ülve figyelte Gábor falubeli barátja, aki mormogva csak annyit jegyzett meg:

- Itt nem várható semmiféle változás,

"Nekünk az Unió semmit sem adott..." - morogta az 50 éves férfi, miközben egy fáradt legyintéssel folytatta útját rozoga kerékpárján, amely alatt nyikorgott a fém. Az utca poros kövein gördülve, úgy tűnt, a gondolatai is a múlt sötét árnyai között keringenek.

Gyöngyi folytatta a beszélgetést: - A nővéremék helyzete viszont igazán kedvező, hiszen ő Németországban takarít, a férje pedig építkezéseken dolgozik. Három gyermekük és négy unokájuk van, mindannyian kint élnek. Az egyik gyerek már meg is döntötte, hogy kint marad, és sikerült házat vásárolnia banki hitelből. A nővéremék viszont a nyugdíjba vonulásuk után hazatérnek, hiszen van egy házuk Kaposváron. Ott fognak élni, a német nyugdíjból tartva fenn magukat. Még minket is hívtak, hogy csatlakozzunk hozzájuk, de végül úgy döntöttünk, hogy nem megyünk.

- Nézze, nekem nem menne a kinti élet - "magyarázta" Gábor. - Magyarországhoz kötődöm, ez az én hazám. Igaz, hogy nem élek fényűzően, de itt vannak mellettem a barátaim.

Kosztics Tibor és felesége, Mónika 20 évvel ezelőtt abban reménykedtek, hogy az Unióhoz való csatlakozás megkönnyíti életüket, de sajnos nem így alakult. A házaspár Alsószentmártonban él, a horvát határ közelében, ahol három gyermekük közül a legidősebb a pécsi egyetem pszichológia szakán tanul. Ez különösen figyelemre méltó, hiszen a faluban, amely 1200 főt számlál és túlnyomórészt romák lakják, ez ritkaságnak számít. Tibor a pécsi gyárban dolgozik, és a három műszakos munkáért havi közel 400 ezer forintot keres. Ez a summa Szentmártonban jónak számít, tekintve, hogy a rendszerváltás után húsz éven át a helybéliek 80-90%-ának csupán köz- és alkalmi munkák jutottak. Mónika megjegyezte: - Talán az Uniónak köszönhető, hogy van munkalehetőség errefelé. Megélünk, de azért nem mindenre telik.

- Hát a nyaralásra jut valami? - kérdeztem, miközben próbáltam tovább terelni a beszélgetést.

Összenevettek, aztán Mónika kivágta: - Idén voltunk először. A horvát tengerparton.

- Akkor ügyesen gazdálkodtak a forrásaikkal...

- Hagyja! - rázta fejét Tibor tagadólag -, nem a saját pénzünkön mentünk. Az unokatestvérem fizette a szállást meg a benzint. Ő Németországban dolgozik több mint tíz éve. Raktáros. Öt gyereke van, semmiben se szenvednek hiányt. Nagyon segítőkész az unokatestvérem, az autónkat is tőle kaptuk 2019-ben. Öreg volt a kocsija, vett egy újat, az öreget meg nekünk adta. Ingyen. Az öcsém is kiment, egy nagy házban gondnok, a felesége meg takarít. Hívnak, hogy menjünk, de mi nem akarunk.

A házaspár szerint jelenleg legalább két tucat szentmártoni család német földön boldogul.

- Régen a német segély miatt mentek ki a romák - idézte meg a múltat Tibor -, de azok mind visszajöttek egy-két év után. Most, aki kimegy, dolgozni megy. És jól élnek, háromévente leváltják az autójukat, nyaralnak, utaznak. Ha hazajönnek, csak bámuljuk őket, itt ők a példaképek. Nekik bejött az Unió.

Zoltán, a negyvenedik évét taposó férfi, szombat délután négy órakor a baksai buszmegálló előtt akadt a beszélgetésünkre. Cigarettájából mélyet szívva mesélte, hogy szomszédos Görcsönyben él feleségével, aki szakácsként dolgozik, és három gyermekük neveléséért felelnek együtt. Zoltán egy mezőgazdasági vállalkozónál dolgozik Baksán, ahol a hétvégéken sem pihenhet. Ma éppen gépet javítottak, és trágyát is szórtak a földekre.

A havi jövedelme 350 ezer forint. - De vajon mire elegendő ez? - kérdezte a magas férfi, akinek az arca elsötétült a gondolatok súlya alatt.

- Az öcsém meg a nővérem kint vannak Ausztriában, az öcsém kint is marad, két gyerekkel, már vettek is házat Graz mellett. A sógornőm kint a postán dolgozik, neki van 13. meg 14. havi. A házunkat abból vettük, hogy tizenkét évig kamionos voltam és "nemzetköziztem". De az nem egy családbarát munka, nem bírtam már. Semmit se érzek abból, hogy bent vagyunk az Unióban. Jó, épült a faluban játszótér, meg bölcsőde az EU pénzéből, de az meg azoknak hozott hasznot, akik megépítették, dupla áron. Egy falusi ember semmit se érez az Unióból! Semmit!

A 71 éves Kozma Lászlóné élete során különleges tapasztalatokra tett szert, amikor 12 éven át idősek házi ápolásával foglalkozott Németországban. A Nagycsány községben élő asszony az uniós csatlakozás évében indult el külföldi munkalehetőségek után, és az ott megszerzett jövedelméből felújította, illetve modernizálta három szobás otthonát. Bár sokáig alkalmazottként dolgozott, a munkáját nem jelentették be, így csupán a magyar nyugdíjára támaszkodhat, ami mindössze 117 ezer forintot tesz ki.

- Nem sok, és az Unió számomra semmit sem jelent - mondta csendesen, majd könnyek szöktek a szemébe: - A pénzügyekkel még elboldogulok... De a valódi problémám más: márciusban elveszítettem az élettársamat. A fiam pedig elfelejtett látogatni, már hat éve, hogy összevesztem a menyemmel, azóta pedig elkerülnek. Az unokák is távol maradnak. Teljesen egyedül vagyok. Ez az, ami igazán bánt. Ezért érzem magam betegnek. Még aludni sem tudok. Gyógyszereket is szedek, de semmi változás. A gyenge nő körül két tacskója ugrál, a játékos kis kedvencek láthatóan igyekeznek megvigasztalni gazdájukat.

A vajszlói Beugró Büfében ellenben fergeteges volt a hangulat: öt helyi lakos csevegett vidáman az aprócska kocsmában, amely alig kínálta helyet a baráti társaságnak.

Ők is azt mondták, hogy nekik az uniós tagság semmit se jelent, eszükbe se jut.

A büfét novemberben nyitotta meg Körmendi János, a 32 éves férfi évek óta négy hektár bérelt földön csemegekukoricát termel, de télen unatkozik munka nélkül, ezért vágott bele élettársával, Klaudiával a vendéglátásba. A pár azt találta ki, hogy a faluból a pécsi gyárakba ingázóknak hajnali ötkor reggelit kínálnak: gíroszt, hamburgert, szendvicset. Az ötlet bejött, és gyorsan törzsvendégköre lett a helynek.

- Vajszlón az Unióról szinte semmit sem tudnak az emberek - mondta Klaudia, miközben a korai kelés fáradtságától fázósan melengette a kezét a gíroszsütő tüzénél. - Az emberek reggel elindulnak a munkába, este pedig visszatérnek haza. Ha pedig benéznek hozzánk, remekül elüti az időt mindenki egymással.

- Az emberek a mindennapjaikban sodródnak, nem törődve sem az Unió ügyeivel, sem a politikai történésekkel - bólintott János, miközben a gondolataiba merült.

- Tehát ez azt jelenti, hogy erre sem fordítanak figyelmet? - vágtam közbe. - Mert sokan úgy vélik, hogy a jelenlegi kormány szándékában állna kiléptetni az országot az Unióból…

- Az őket egyáltalán nem foglalkoztatja - válaszolta azonnal. - És engem sem. A politika aztán végképp hidegen hagy. Nem nézünk tévét. Fogalmam sincs, mi lenne a legjobb számunkra: az, ha itt maradunk, vagy az, ha kimerészkedünk.

A megszólított, főképp alkalmazottként dolgozó dél-baranyaiak túlnyomó többsége nem mondott véleményt arról, hogy jó-e az országnak, ha kilépünk az EU-ból. Siklóson egy középkorú férfi viszont megemelte a hangját: - Amilyen marhák ezek, kiviszik az országot! Itt bármi megtörténhet! Bármi!! De nem írhatja le a nevemet, mert olyan állásban vagyok, hogy ha pofázok, holnap kirúgnak. Aztán hová megyek? Minden ideköt, nyelvet meg nem tudok. Egyébként a közalkalmazottak szinte mind úgy gondolják, mint én, hogy nem szabad kilépni az EU-ból. De senki nem árulja el a véleményét, féltik a munkahelyüket.

A pécsi egyetem hallgatóit is megkérdeztem arról, hogyan élnék meg, ha Magyarország kilépne az Európai Unióból. A tizenöt válaszadó közül tizenhárom azt mondta, hogy ebben az esetben távoznának az országból. Ez a döntés nem csupán a külföldi munkalehetőségek iránti vágyukat tükrözi (bár ez sem elhanyagolható szempont), hanem egy mélyebb aggodalmat is kifejez, miszerint alkotó, demokratikus szemléletű emberként nem lenne jövőjük itthon, ha elszakadnánk az EU-tól.

A dél-baranyai munkavállalók közül egyetlen egy sem jelezte, hogy távozna, ha kilépünk. Azok, akik nyugatra vágynak, csupán a vonzó bér miatt tennék ezt, míg a demokrácia hiánya nem lenne elegendő ok számukra a távozásra. Érdekes módon azonban akadtak olyanok is a válaszadók között, akik úgy vélik, hogy a kilépés nem hozna magával komoly következményeket.

A csányoszrói Torma Ervin, miközben a cefrés hordóval megrakott utánfutót az autójához csatlakoztatta, így elmélkedett: - Talán jobb lenne, ha kilépünk az Unióból, mert az valószínűleg össze fog omlani - mondta az 50 éves, egyedül élő férfi, aki egy pécsi gyárban dolgozik, és emellett igavonó lovakat nevel, hogy eladja őket. - Elegem van abból, hogy Brüsszel folyamatosan nyomást gyakorol a kormányra, és arra akarják kényszeríteni, hogy fogadjuk be a migránsokat. Pedig már látják, hogy hiba volt őket beengedni, most meg ide akarják küldeni őket. Ne hozzánk küldjék őket, hanem Soros Gyurira! Ő hozta őket Európába.

- Miért gondolja, hogy ő hozta őket ide? - állítottam meg.

- Ezt hallani szinte mindenütt: a rádiókban, a televíziók képernyőin, mindenhol csak erről beszélnek.

Mi indokolta volna ezt a lépést?

- Bosszúból, amiért eltiltották őt ettől a helytől.

- Itt senki sincs eltiltva.

Nem vagyok biztos benne. De lehetséges, hogy az Unión kívül jobb helyzetben lennénk. Oroszország és Kína gyors ütemben felzárkózik, és lehet, hogy már túl is szárnyalta a németeket.

Van-e Önnek rokona a nyugati régiókban?

Két unokatestvérem van, akikkel mindig izgalmas kalandokat élünk át együtt.

Mit mesélnek? Azt mondják, hogy nehézségekkel küzdenek, és vágyakoznak arra, hogy visszatérjenek.

- Szívesebben választják azt a helyet a letelepedésre.

- Tehát nem Kínában vagy Oroszország területén tartózkodsz?

- Dehogyis! - morrant fel a férfi, szemeiben lángoló düh tükröződött.

Valahogy úgy tűnik, hogy a magyaroknak nem igazán vonzó a gondolat, hogy Oroszországban vagy Kínában keressenek munkát, vagy ott telepedjenek le. Mi lehet ennek az oka?

- Ezt, látja, nem tudom.