Az a hely, ahol a boldog befejezésű filmeket száműzték a mozivásznakról.
Talán nem véletlen, hogy a melankolikus orosz néplélekhez fűződő közhelyek valóságtartalma vitathatatlan. Ezt a jelenséget jól példázza az a különleges gyakorlat, amely a 20. század elején zajlott Oroszországban: a nyugati filmek jelentős része alternatív befejezéseket kapott, ami szokatlan és figyelemre méltó jelenség volt.
Abban az időben a mozi volt az egyik legkönnyebben hozzáférhető szórakozási forma. Filmtörténészek szerint még a mindössze 25-30 ezer lakosú kisvárosok főutcáin is legalább négy mozi működött, és főleg westerneket, drámákát és vígjátékokat játszottak. Az egyik első, kifejezetten az orosz ízlés kiszolgáló film, amelyből két verziót is csináltak, a Pathe Tűz menyasszonya (1911) című mozija volt, majd a trendet a dán Nordisk is átvette. Előfordult, hogy a szomorú befejezést Oroszországban forgatták dupla szereposztással: így mondjuk a korszak egyik legnagyobb férfi némafilm-sztárját, Valdemar Psilandert egy Alexander Volkov nevű színész helyettesítette az oroszországi kiegészítő forgatások során (ezek nagy része természetesen mára már elveszett).
Miért alakultak így a dolgok? Az egyik lehetséges magyarázatot az orosz Kinogazeta magazin 1918-as számában találhatjuk.
Amit az orosz irodalmi hagyományok, a 19. századi színházi melodrámák tartós népszerűsége, a Sztanyiszlavszkij-módszer hatása és más, nemzeti karakterjegyekkel kapcsolatos klisék magyarázhatnak, az egy sokkal összetettebb képet fest. Egyes kutatók és ideológusok azt állítják, hogy a tragikus végkifejletű filmek oroszországi elterjedése a 20. századi művészeti hagyomány mély gyökereire vezethető vissza, amelyek az ősi, magasztos művészeti formákból táplálkoznak, szemben a hollywoodi tömegkultúra termékeivel. Azonban ez a megközelítés kicsit túlzónak tűnik, hiszen a művészetek fejlődése és hatása sokkal komplexebb és árnyaltabb annál, mintsem hogy egyetlen forrásra vagy magyarázatra redukálható lenne.
A nyugati filmek orosz átdolgozása már jóval a bolsevik forradalom előtt megkezdődött. D. W. Griffith "A magányos villa" című filmjének eredeti változatában az apa időben hazaérkezik, hogy megóvja családját, míg az orosz verzióban már későn érkezik, és a betörők halálra sebzik feleségét. Az orosz filmipar abban az időszakban nem csupán a belföldi közönségnek, hanem a nemzetközi piacnak is gyártott filmeket, így az exportra szánt alkotásaik gyakran boldogabb befejezéssel zárultak. Például az "Anyja keze által" című orosz film nyugati változata pozitív kimenetelt mutatott: a főszereplő, Lidocska felépült a betegségéből, míg a hazai közönség számára a film végkimenetele drámaian szomorú volt, hiszen a lány szörnyű sorsra jutott.
Az 1917-es októberi orosz forradalom jelentős változást hozott az orosz filmművészetben, persze nem azonnal; ez inkább csak az 1930-as évek elejére vált érzékelhetővé. Ahogy Sztálin totalitárius diktatúrája kiépült, és az állam egyre szorosabb ellenőrzést gyakorolt a teljes művészeti élet felett, a mozi is propagandaeszközzé vált. Ekkor a tragikus befejezések hagyományát valami burzsoá, dekadens dolognak tekintették, amely aligha felelt meg az új típusú hősnek, a kommunizmus építőjének. Így a szovjet kormány által finanszírozott filmipar kénytelen volt a szocialista realizmus keretein belül működni, egy új hőst népszerűsítve, aki erős, bátor és okos, és aki elkerülhetetlenül megnyeri a csatákat az ellenséggel vagy a természettel szemben.
1941-ben Hitler Szovjetunióra irányuló támadása jelentős fordulatot hozott a szovjet filmművészet világában, amely azóta is a náci Németország ellen harcoló szovjet polgárok hősiességére helyezte a hangsúlyt. Ezekben a filmekben gyakran találkozhatunk tragikus végkimenetelekkel, ahol a főszereplők hősi halált halnak a csatatéren, vagy éppen ellenkezőleg, kemény küzdelem árán győzelmet aratnak, és életben maradnak. Az orosz filmművészet azóta is előszeretettel foglalkozik a halál, a vér és a szomorúság tematikájával – elég csak Elem Germanovics Klimov 1985-ös „Jöjj és lásd!” című, minden idők egyik legnyomasztóbb filmjére gondolnunk. Sajnos azonban úgy tűnik, hogy a kettős befejezések, amelyek egykor népszerűek voltak, mára végleg eltűntek a filmkészítés palettájáról.
