Az óriásfarkas újbóli megjelenése: vajon valóban lehetséges a kihalt állatfajok visszahozatala?

A Colossal Biosciences nevű amerikai bio- és géntechnológiai vállalat megvalósította egy régóta vágyott álmot: feltámasztotta a 12.000 éve kihalt óriásfarkast. Ezek a hatalmas, fehér ragadozók, akiket a Trónok harca sorozatból ismerhetünk, most már a valóságban is léteznek, és az egyik példányuk a Time magazin címlapjára került ezen a héten. Jelenleg három ilyen példány él a cég szigorúan védett bázisán - és ha valakinek a Jurassic Park képei ugranak be erről, az nem téved nagyot. Azonban a valóság sokkal bonyolultabb, mint amit a hírek sugallnak: egyelőre nem világos, hogy mennyiben tekinthetők "igazi" óriásfarkasoknak Romulus, Remus és Khaleesi (igen, a kutatók is látták a sorozatot). Mely állatfajokat tervez a cég a "feltámasztási listájára"? Hogyan lehetséges életre kelteni olyan lényeket, amelyek már több ezer éve eltűntek a Földről? Az, hogy mikor juthatunk el a dinoszauruszok újjáélesztéséig, vagy hogy egyáltalán érdemes-e ezen az úton elindulni, csak egy a számos bioetikai kérdés közül, amelyeket mérlegelni kell. Csepelyi Adrienn írása.

Az óriásfarkas (Aenocyon dirus) utolsó ismert egyede körülbelül 12.000 évvel ezelőtt tűnt el a Föld színéről. Noha vannak vitatott leletek, amelyek arra utalnak, hogy Arkansas állam területén akár 4000 évvel ezelőtt is létezhetett egy kisebb populáció, ezek az állítások még nem kapták meg a tudományos közmegegyezést.

Valaha Észak-Amerikától egészen Venezueláig húzódott az élettere - ezt azokból a fennmaradt leletekből tudjuk, amelyek közül számos viszonylag jó állapotban került elő a régészeti feltárások során. És amelyek közül kettőt felhasználtak ahhoz, hogy életre keltsék a kihalt fajt.

Az óriásfarkas sorsa éppen az lett, ami miatt a sorozat szempontjából annyira vonzó: míg egy átlagos szürke farkas testtömege 30 és 80 kg között változik, addig az óriásfarkas súlya akár 50 és 110 kg között is mozoghat. Ez a hatalmas méret azonban nem csupán előny, hanem hátrány is, hiszen a nagy testű ragadozók sok energiát igényelnek, ami azt jelenti, hogy gyakori vadászatra van szükségük. Ezzel szemben a kisebb testű, mozgékonyabb fajok előnyben vannak a természetben, mivel képesek kevesebb zsákmányból is megélni, így rugalmasabban alkalmazkodhatnak a környezetükhöz.

A kutatók néhány deformált lelet elemzése alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az óriásfarkasok populációja - ellentétben a kisebb testű farkasfajokkal és a prérikutyákkal - nem létesített keresztkapcsolatokat a kutyafélékkel. Ennek következményeként egyrészt fokozottan sebezhetővé váltak a különböző betegségekkel szemben, másrészt pedig belterjes populációvá fejlődtek.

Ez egy érdekes kérdést vet fel: ha az óriásfarkas nem tudott összebarátkozni a szürke farkassal, akkor miként alakították át a kutatók a szürke farkast "rémfarkassá"?

A klónozás folyamatának megértéséhez célszerű először visszatekinteni az első sikeres kísérletekre, amelyekre 1966-ban került sor. Ekkor látott napvilágot Dolly, a híres birka, aki a tudományos világ figyelmét felkeltette. Azóta a kutatók már több ezer állatot és különböző állatfajokat klónoztak, szélesítve ezzel a klónozás határait.

A klónozási folyamat során egy donorállat szövetmintájából kiemelnek egy sejtet, amelynek magja az állat teljes DNS-ét tartalmazza. Ezt a sejtmagot egy olyan petesejtbe ültetik, amelyből előzőleg eltávolították a saját sejtmagját. A módosított petesejt ezután embrióvá alakul, amely most már a donorállat genetikai információját hordozza. Végül ezt az embriót beültetik egy anyaállat méhébe, ahol tovább fejlődhet.

A Colossal Biosciences kutatói az óriásfarkas megalkotásához nem a hagyományos értelemben vett szövetmintát alkalmazták, hanem szürkefarkas-vért használtak, amely egy kevésbé invazív módon gyűjthető folyékony szövet. Az eljárás során az ún. endoteliális progenitor sejteket vonták be, amelyek az érfalak regenerálásáért felelnek. Ezek a sejtek sokféle típusú sejtekké képesek átalakulni, attól függően, hogy a szervezetnek éppen milyen szükségletei vannak. Érdekesség, hogy ezeket a sejteket intenzíven kutatják a neurológiai problémák, például az agyi érbetegségek, illetve a demencia és az Alzheimer-kór potenciális terápiái kapcsán is.

A folyamat innentől vált igazán "izgivé": a kutatók detektálták az óriásfarkas 14 génjét: azokat, amelyek az ősi faj külső jellegzetességeit adják.

Itt jön a váratlan fordulat! Az a helyzet, hogy nem a leletekből származó konkrét gének kerültek be a donorfarkas petesejtjeibe, hanem a tudósok "átírták" azok génszekvenciáit, azaz módosították az óriásfarkas DNS-ét, hogy aztán a már említett módon beültethessék egy szürkefarkas petesejtbe. Tehát Romulus, Remus és Khaleesi valójában nem vérfarkas géneket hordanak magukban, hanem átalakított szürkefarkas DNS-t.

A kutatók 45 embriót hoztak létre egy innovatív módszer segítségével, amelyeket két nagytestű keverékkutya méhébe ültettek be. A választás a nagyobb méretű kutyákra azért esett, mert előre látták, hogy a kölykök már a méhben is jelentős méretet fognak elérni. Az embriók közül elsőként kettő tapadt meg (kutyánként egy-egy), ők lettek a 2024. októberében világra jött Romulus és Remus. Khaleesi, az első nőstény, egy következő kutatási fázis során jött a világra, idén január 30-án. Mindhárom esetben időzített császármetszést alkalmaztak a szülés során.

A pozitív hírek között, amennyire egy ilyen szürkezónás kutatásban lehet ilyesmiről beszélni, az a tény, hogy a vemhességek során egyetlen vetélés sem történt. Minden egyes megtapadt embrióból egészséges, életképes kiskutyák fejlődtek ki.

A három farkaskölyök jelenleg a kutatóbázison található, ahol a kutatócsoport szigorúan figyelemmel kíséri fejlődésüket. Az emberi jelenlét minimalizálása érdekében csupán egyetlen gondozó van, aki kapcsolatba léphet velük, ám még az ő érkezésekor is azonnal menekülőre fogják. Eddig még nem kaptak élő prédát, hiszen a vadászat fortélyait a természetes környezetükben fogják elsajátítani. Néhány napig a kölyköket egy "béranya" szoptatta, de a tudósok végül úgy döntöttek, hogy a farkasok természetes alvási és étkezési ritmusához képest túlzottan kényeztették őket. Ennek következtében elválasztották őket, és cumisüvegből kezdték táplálni, hogy fokozatosan önállóbbá váljanak. Azonban az életük hátralévő részét ezen az elzárt területen fogják tölteni, lehetővé téve a kutatócsoport számára, hogy nyomon követhessék, hogyan alakul a testük, és milyen hatások érik őket a génmódosítás következtében, valamint milyen hatással van mindez az egészségükre és viselkedésükre.

Ezek a hatalmas farkasok tehát részben vadon élő lények - de vajon valóban óriásfarkasok-e?

A Colossal Biosciences tudósai izgalmas új lehetőségekről számolnak be, melyek révén a kifejlesztett, kevésbé invazív endoteliális progenitor sejteket felhasználva klónozási eljárásokat alkalmazhatnak. E módszer hatékonyságának köszönhetően nemsokára három példány vérmintáiból további klónok létrehozása válik lehetővé. Ez a fejlesztés azt ígéri, hogy a közeljövőben lehetőség nyílik arra, hogy nagyobb populációkat állítsanak elő olyan rég eltűnt állatfajokból, amelyek újra betölthetik szerepüket az ökoszisztémában.

Mondjuk, mint a gyapjas mamut vagy a hivatalosan 1936-ban kihalt (egyes észlelések alapján szórványosan és rejtve ma is előforduló) erszényes farkas (alias tasmán tigris). Amelyekkel szintén kísérleteznek a cég kutatói.

Az utóbbit egy közel 110 éves, tudományos célokra tartósított erszényesfarkas-fejből kinyert DNS alapján igyekszik feltámasztani a cég, amelynek álláspontja szerint "ha valami úgy néz ki, mint egy gyapjas mamut, úgy viselkedik, mint egy gyapjas mamut, és párosodva gyapjas mamutnak látszó utódokat hoz létre, az valójában gyapjas mamut, és ez esetben indokoltan beszélhetünk egy kihalt faj feltámasztásáról".

Mindez természetesen nem egyszerűen fekete-fehér kérdés. Habár a Föld állatvilágának sokfélesége drámai mértékben csökkent az emberi tevékenység hatására, nem minden felelősség hárul ránk. Vegyük például az óriásfarkast, amely az amerikai kontinens megafaunájának egyik ikonikus képviselője volt, akárcsak a mamut. Az evolúciós tényezők mellett, amelyekről a cikk elején szó esett, éghajlati változások is hozzájárultak a hatalmas termetű állatok eltűnéséhez.

Az is fontos kérdés, hogy vajon mi történne, ha valóban sikerülne létrehozni néhány évtizeden belül egy jelentősebb óriásfarkas-populációt? Milyen hatással volna ez a mai farkasfajokra? Na és a többi állatra a táplálékláncban? Nyilvánvaló ugyanis, hogy amint mesterségesen illesztünk egy új fajt a megszokott rendszerbe, az borít mindent.

Elég arra gondolni, miként szorítja ki idehaza az Ázsiából behurcolt harlekinkatica a mi hétpettyesünket, vagy miként pusztították ki a röpképtelen dodót a tengerészek által betelepített macskák. A tápláléklánc jó esetben önszabályozó - a gond mindig akkor kezdődik, amikor az ember (mint külső hatás) közbelép. Ja, meg a katasztrófamozik sztorijának is mindig ez az eleje.

Ami a bioetikai kérdéseket illeti, a legfontosabb a határhúzás. Ki mondja meg, ebben a folyamatban mi van rendben és mi nincs? (Például a kísérlet során használt - és itt ez most szándékos szóhasználat - kutyák tekintetében?) Ki vállalja a következményeket, ha valami balul sül el?

Ki határozza meg, mely állatfajokat érdemes "újraéleszteni", és ki védi meg azt, hogy évtizedek múlva vegyi fegyverekkel felszerelt stegosaurusok ne vonuljanak a háborús zónákban, mert az ő "újratermelésük" gazdaságosabb lenne, mint a modern haditechnika? Kik azok a döntéshozók, akik elgondolkodnak azon, hogy mennyire problémás, ha a mamut felélesztése csupán azért történik, hogy a boltok polcain előre csomagolt, olcsó mamuthús legyen elérhető? Mi van, ha ezt a törekvést azzal az érveléssel támasztják alá, hogy ezzel az éhezés problémáját orvosolhatják - miközben mások hatalmas profitra tesznek szert, az állatok pedig szenvednek?

Természetesen, itt van egy egyedibb megfogalmazás: Igen, nyilvánvalóan sci-fi jellegű a dolog - de ne feledjük, hogy húsz évvel ezelőtt még Romulus, Remus és Khaleesi is csak a képzelet szüleménye volt. 1960-ban pedig Dolly a klónozás világában forradalmi újdonságnak számított, nem igaz?

Bárhonnan is közelítünk a kérdéshez, végül mindenképpen ugyanahhoz a ponthoz jutunk el: ki az, aki a hasonló kísérletek céljait meghatározza, és az azokkal létrejövő élőlényeket hogyan kívánja felhasználni? Továbbá, ki az a hatóság, amely ezt az egész folyamatot felügyeli és irányítja?