7 alapfilm, amelyek felfedik a sztárság sötét oldalát 1. **A hét pszichopata** - Ez a film nemcsak a hírnév árnyoldalait mutatja be, hanem a filmes ipar visszásságait is. A főszereplők egy olyan világban navigálnak, ahol a hírnév és a bűnözés határvonala

Ezek a klasszikusok ijesztő, feledhetetlen képet festenek arról, mit kell feladni azért, hogy híres legyen az ember: és mi az, amit ígyis-úgyis elvesznek tőle.

Az évtizedek során számos sötét és szürreális szatíra született arról, hogyan készül a virsli Hollywoodban. Ezek közül talán az egyik legemlékezetesebb Billy Wilder klasszikusa, amely a híres álomgyár utcájáról kapta nevét. A film középpontjában egy küzdő forgatókönyvíró (William Holden) és egy egykori némafilmsztár (Gloria Swanson) tragikus kapcsolata áll, amely mélyen belemerít minket a showbiznisz sötét oldalába. Az illusztris szereplőgárda között még a legendás rendező, Cecil B. DeMille is feltűnik egy rövid jelenetben, ahol önmagát alakítja, így még inkább felerősítve a film iróniáját és drámaiságát.

A kortárs és a múltbéli kritikák egyaránt magasztalják ezt a 11 Oscarra jelölt filmet, amelyről könyvek sorát lehetne megírni. Azonban a hely szűkössége miatt most csupán Erich von Stroheim emblematikus alakítását emeljük ki, aki a titokzatos színésznő komornyikjaként tűnik fel. Az ő karaktere olyan, mint egy ragasztó, amely összetartja a film szövetét – sőt, talán éppen ő rejti a kulcsot a történet számtalan rejtélyének megoldásához.

Listánk többi filmjéhez képest ez a klasszikus musical igencsak könnyedén emészthető alkotás, amely Hollywood egyik meghatározó fordulópontját idézi fel. Mi történik a némafilmek egykori sztárjaival, amikor hirtelen a hangosfilm válik a divatossá? Vajon a szavak nélküli kifejezésmódot át lehet ültetni párbeszédre, vagy, isten ments, dalra?

Bár a film vidámsága és a fülbemászó dallamok elvarázsolnak, az Ének az esőben mélyebb rétegeiben a sztárélet mögötti szorongás és bizonytalanság rejlik. Aki ma még a csúcsra ért, az holnapra simán elveszítheti mindazt, amit felépített, ahogy a történelem forgószele mindent elsöpörhet. Ám az esőben énekelni nem csupán lehetőség, hanem talán a túlélés kulcsa is.

Valóban sötét titkok rejtőznek a régi hollywoodi kúriák falai között: ezt már az Alkony sugárút óta jól tudják a filmkedvelők. Ugyanakkor a hasonló környezetben játszódó, ám mégis egészen másfajta sokkoló élményt nyújtó Mi történt Baby Jane-nel? egyedülálló módon gazdagította az álomgyár szörnyeteg-lexikonját.

A film két tragikus sorsú nővérről szól, akik korábban filmsztárok voltak, ám idősebb korukra már csak egymásra számíthatnak. Illetve számíthatnának, ha nem feszülne köztük ennyi elfojtott ellentét, és ha nem lelnék ennyire örömüket abban, hogy kínozzák egymást. A korához képest különösen merész és sötét filmet bemutatása idején nem fogadta egyöntetű kritikai siker, ám az évtizedek során kultuszfilmmé vált, és szépen lassan mindenki elismerte, milyen fontos és pótolhatatlan alkotásról van szó.

Még akkor is érdemes lenne felemlegetni A komédia királyát, ha Todd Phillips nem másolgatta le volna Martin Scorsese fekete komédiájának sztoriját saját Joker-feldolgozásához. A szuperhősfilmben a '82-es film főszereplője, a küszködő stand-upost játszó Robert de Niro vette át a legendás late night host szerepét, akit a korábbi alkotásban a szintén legendás Jerry Lewis játszott.

A komédia királya egy rendkívül dinamikus és éleslátású alkotás, amely máig emlékezetes pillanatokat nyújt a hollywoodi sztárkultusz kifigurázásában. De Niro lenyűgöző teljesítménye a túlbuzgó, bolondos komikus szerepében magával ragadó; rajongása a műsorvezető iránt annyira természetesen alakul át erőszakká, hogy a néző szinte együtt érez vele a zűrzavar közepette. A film végkifejlete, amely gondolatébresztő és nyugtalanító egyben, sokáig kísérti a nézőt, még akkor is, ha Scorsese mélyreható témáit és meglepetéseit később más filmekben is felfedezhetjük.

A nagy népszerűség nem csupán csillogás és csillagászat – ezt tanulja meg Eddie Adams (Mark Wahlberg), a Boogie Nights című film középpontjában álló figura. Híres hímtagjával és lenyűgöző karrierjével Dirk Diggler néven vált a hetvenes évek pornóiparának egyik ikonikus alakjává. Ám a csúcsra érve hamarosan szembesül a szórakoztatóipar kegyetlen valóságával, ahol a drogok, a túlzott elvárások és saját hiúsága mind-mind romba dönthetik a csillogó álmait. Az ő története nem csupán a szexuális felfedezésről szól, hanem a hírnév árnyoldalairól is, amelyek minden lépését kísérik.

Paul Thomas Anderson filmjei között kiemelkedő helyet foglal el az a darab, amely groteszk humorral és kegyetlen drámával festi meg a férfiak felemelkedésének és bukásának történetét. A film rávilágít arra, hogy a fényes csillogás mögött gyakran sötét titkok rejtőznek. A főszereplő, egy megosztott lélek, a végső fordulat után még mindig talál valami halvány reménysugarat, ám nehezen lehet elkerülni azt a keserű érzést, hogy egy esetleges folytatás a Boogie Nights-hoz valószínűleg nem éppen a boldogság ünnepe lenne.

Darren Aronofsky eddigi munkásságában sosem mutatta be olyan mesterien és precízen a szokásos sokkoló elemeit, mint a Fekete hattyú című balett drámájában. Natalie Portman alakítása is példaértékű, hiszen Nina Sayers szerepében olyan tudatosan bontja le a merev, önmagát elfojtó karakterét, hogy a szürke kisegérből a pusztító femme fatale-lá válás folyamata szinte kézzelfoghatóvá válik. Clint Mansell zenéje pedig olyan különleges és egyedi lett, hogy talán sosem hallottunk még ilyen kreatív, mégis ismerős dallamokat, amelyek a 2010-es évek egyik legkiemelkedőbb filmjének legemlékezetesebb pillanatait kísérik.

A fent említett három filmes remekelése mellett kapunk még három feledhetetlen mellékszerepet Ellen Burstyn, Vincent Cassel és Mila Kunis tolmácsolásában, nyugtalanító horrorelemeket, illetve egy olyan végkifejletet, amit azóta sem tudtunk kitörölni az agyunkból. A szereplők a film során elég gyakran ismételgetik a "perfection" szót, Aronofsky a stáblista alá pedig nem Mansell muzsikáját, hanem tapsvihart vág. Tudta jól, hogy aranyat talált, és nem tudjuk hibáztatni az áthallásos öntömjénezés miatt sem.

Kikiálthatunk-e alapműnek egy olyan filmet, amelynek premierje csupán egy évvel ezelőtt történt? Rövid, önkényes válaszom: igen. Az alkotás nyíltan felfedi forrásait, legyen szó a női őrületet tematizáló klasszikusokról vagy a testhorror műfajának elemeiről, amelyekből merít. Ami igazán korszerűvé teszi, az a szexizmussal átszőtt sztárkultusz ábrázolása.

Gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor a kizárólag pocakos fehér bácsikból álló részvényesek követelik Sue-tól (Maggie Qualley), hogy mosolyogjon, vagy akár a parádésan undorító Dennis Quaid akármelyik jelenetére. A középpontban pedig Demi Moore áll, aki valószínűleg maga is tudna sokat mesélni arról, mik a sötét oldalai annak, ha A-listás színésznő az ember. Coralie Fargeat rendező pedig türelmesen építkezve viszi el a kiöregedett fitneszguru karakterét az abszolút őrületig: az utolsó jelenetekben annyi düh, frusztráció és szorongás tör a felszínre - a vérrel együtt - hogy a pocakos befektetők haláluk napjáig nem mossák le magukról.