Hat hónapon keresztül a hatóságoknak fogalmuk sem volt a kisbaba létezéséről.

10 hetesen foghatta először a kezébe kisfiát, de csak fél évre rá vihette haza a kórházból egy adminisztratív hiba miatt - Réka története következik. Az SOS Gyermekfalvak idén Anyák napján új kampányt indított, amely a kórházban hagyott csecsemők sorsára irányítja a figyelmet.

Két és fél hónapos volt a kisbabánk, amikor először megpillanthattuk őt a kórházban, de csak karácsony előtt hozhattuk haza. Akkorra már majdnem hét hónapos lett. Felmerült bennünk a kérdés: miért kellett ennyi időt várnunk? Miért töltött el annyi időt a kórház falai között egy egészséges, kis jövevény?

2023-ban kezdtük el az örökbefogadási folyamatot, és egy év elteltével megkaptuk az alkalmassági határozatunkat. Nyitott szívvel közelítettünk a lehetőségekhez; számunkra nem számított a származás, három éves korig bárkit szívesen fogadtunk volna. Végül ő lett az első gyermek, akit kiajánlottak nekünk.

Amikor a telefon csörgése megtörte a napomat, a könnyeim annyira elöntöttek, hogy muszáj voltam félbehagyni a gyári munkát. Kiszöktem a mosdóba, hogy egy kicsit összeszedjem magam, mert a történtek teljesen összezavartak, és nehezen tudtam feldolgozni a helyzetet.

Aztán visszamentem dolgozni és este 8-ig dolgoztam, mintha mi sem történt volna. Közben meg megfordult a világ, az egész életünk megváltozott egy perc alatt.

Tudom, hogy a gyereknek három bátyja is akad, és az egyiküket most keresik új otthonra. Ezeket az információkat csupán a gyám szavaiból szűrtem le, apró elszólások nyomán. A szülők valószínűleg a huszonéves éveik elején járnak; az anyuka pedig egy vándorló életformát folytat, de sajnos ennél többet nem tudok róla.

Bementünk a kórházba, megnéztük a kicsit, szerelem volt első látásra. A férjem is, meg én is ugyanazt éreztük: ez a gyerek a miénk, hozzánk tartozik, mi vagyunk a családja! Felvettem a karomba, megetethettem, pelenkázhattam. Aztán hónapokig nem láthattuk újra. Azt mondták, nincs meg az anyakönyvi kivonat, és amíg az nincs, nem hazaadható. És amíg nincs anyakönyvezve, addig nincs gyámi engedély se a látogatásra. Hiába találtak minden téren alkalmasnak minket az örökbefogadásra, megvolt a határozat is, aztán mégsem.

Nem engedték, hogy látogassuk, pedig mi már tudtuk, hogy a miénk, úgy mentünk a kórházba hozzá, hiszen ezért hívtak föl. Erre mondta a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat (TEGYESZ), hogy a kicsinek nincsenek papírjai, kicsit még várnunk kell, de majd hamar megoldódik.

A papírmunka és a huzavona ment hónapról hónapra. De hogy nem vette észre senki, hogy a gyerek hivatalosan nem létezik? Azt mondták, az lehetett a baj, hogy amikor a kisfiú megszületett, körbejárt az anyakönyvvezető az osztályon, de nem találta az anyát, ezért elmaradt a papírozás. A kisfiú létezett, de mégsem.

Aztán egyszercsak kiadták az engedélyt a látogatáshoz, örültünk, már rohantunk volna, aztán mégis visszavonták. Új engedélyt állítottak ki, aztán az valamiért mégsem volt jó nekik, közben elhalálozott az ügyintéző, akkor megakadt az egész folyamat. Ez ment hónapokig. Összesen 4 hónapig nem láthattuk, én ebbe majdhogynem kikészültem. Bármikor, amikor telefonáltam, mondták, hogy nyugodjak meg, már intézik, meg ne őt hívjam, hanem ezt hívjam, azt hívjam, össze-vissza telefonálgattam.

Amikor megkaptuk a hírt, hogy mostantól látogathatjuk, izgalommal telve kezdtük el az ismerkedést, hiszen már elérte a hat hónapos kort.

Elkezdtünk bejárni hozzá a kórházba. Volt ott egy elkülönítettebb rész, ahol vele lehettünk, tisztába tehettük, etethettük, játszhattunk vele. Meséltek róla, hogy mit szeret, mit nem,hogy viselkedik az emberekkel, hogy reagál a dolgokra. Addigra már 6 hónapos volt, ezek már eléggé kijöttek nála, szokásai lettek.

Mikor hazafelé tartottunk, a szemünk láttára toltak be egy másik kisbabát, akiről azt mondták, hogy érte is mindjárt érkeznek. A mi kisbabánkkal együtt körülbelül tíz otthagyott baba volt ott. Hihetetlen, mennyi kis életet hagynak magukra, szinte végtelen sok van belőlük!

Most már nyolc hónapos a kisbabánk, de sajnos még mindig nem tud átfordulni az oldalára. A mozgásfejlődésében és a szocializációjában is érezhető, hogy hónapokat töltött a kórházban. Egyelőre nem kúszik, nem mászik, és idegenekkel nem igazán tart szemkontaktust; láthatóan csak az ismerős arcok kötik le a figyelmét. Jártunk neurológusnál, aki azt mondta, hogy fogyatékosságot nem észlelnek, de a mozgásával kapcsolatosan aggasztó jelek vannak. Nem meglepő, hiszen hónapokig csak egy kis utazóágyban feküdt, és mindössze annyit tapasztalt, hogy időnként megetették vagy tisztába tették. A szociális ingerek teljes hiányából nekünk, a férjemmel együtt, kell most pótolnunk mindent. A kisfiunk egyébként nagyon nyugodt baba, csak akkor sír, ha valami fáj neki, és éhesen is csak csendesen jelez.

Amikor hazavittük, az első két hét otthon meglehetősen nehéz volt. Nagyon sok időbe telt, míg alkalmazkodott az új környezethez és mindenkihez. Valószínűleg furcsának találta, hogy én mindig itt vagyok mellette. Az én szemszögömből úgy tűnt, mintha nem igazán kapcsolódna senkihez. Csak ült magában, és úgy éreztem, mintha a világ iránti érdeklődése eltűnt volna. Valószínűleg a hét hónapos egyedüllét hatása érezhető volt rajta, és közömbössé vált a körülötte zajló események iránt.