Sir John Gielgud, a legendás Shakespeare-hang, 25 évvel ezelőtt távozott az élők sorából. Művészete és egyedülálló színészi tehetsége örökre bevésődött a színház történetébe. Gielgud rendkívüli képességei által életre keltette a klasszikus dráma hőseit, é

1904. április 14-én született Londonban apai ágon lengyel és litván származású család gyermekeként. Anyai nagynénje és apai nagyanyja is híres színésznő volt, szülei mégsem örültek annak, hogy ő is a világot jelentő deszkákra kíván lépni.
A világ egyik legnevesebb színészképző intézményének, a Royal Academy of Dramatic Art-nak a növendéke volt. 17 éves korában debütált az Old Vic színpadán egy hivatásos társulattal, ahol visszaemlékezése szerint Shakespeare V. Henrikjében mindössze egy egysoros szöveget mondott, ám még ezt is elrontotta. Szülei kérésére mérnöki pályát is választott, és megígérte, hogy ha 25 éves korára nem ér el sikereket, felhagy a színjátszással. Azonban 1925-re már a Csehov Cseresznyéskertjében játszott főszerepet, míg 1928-ra a New York-i Broadway közönsége is felfedezte tehetségét. Az Old Vic színpadán hamarosan a legnagyobb Shakespeare-hősöket formálta meg, köztük Rómeót, Hamletet, II. Richárdot és Macbeth-t.
Amikor 1930-ban először alakította meg a dán királyfi karakterét, a kritikusok azonnal a legígéretesebb angol színésznek kiáltották ki. Sir Laurence Olivier árnyékában őt tartják a legnagyobb Shakespeare-értelmezőnek, és sokan a legkifinomultabban beszélő angol művésznek is. Kollégája, Sir Alec Guinness így jellemezte: hangja olyan, mint egy selyembe burkolt ezüst kürt. Érdekes módon Gielgud maga elárulta, hogy inkább olvasna olcsó krimit, mintsem klasszikus verseket vagy drámákat. Bár klasszikus színészként ismert, Shakespeare mellett Ibsent, Csehovot és Dosztojevszkijt is játszott, soha nem riadt vissza attól, hogy új utakat keressen és megszakítsa a hagyományos kereteket.
Mindig is nyitott volt az új irányzatokra, habár a hatvanas évek végén kezdett el modern művekben szerepelni.
Idővel a színpad rendezésére is kiterjesztette tevékenységét, és 1964-ben 17 héten keresztül játszották a Broadwayn az általa rendezett Hamletet, melyben Richard Burton alakította a főszerepet. A filmszínészet világában 1924-ben mutatkozott be egy némafilmben, majd 1932-től kezdve rendszeres szereplője lett a mozgóképeknek. Feltűnt Alfred Hitchcock Titkos ügynök című filmjében, továbbá számos Shakespeare-mű adaptációjában (mint például a Julius Caesar, III. Richárd, Falstaff) emlékezetes alakításokat nyújtott. Szerepelt olyan jelentős filmekben is, mint A Könnyűlovasság támadása, Ó, az a csodálatos háború, Az elefántember, a Tűzszekerek és a Gandhi. A botrányos Caligulával kapcsolatban pedig csak ennyit mondott:
75 éves korában végre megvalósította álmát, és elkészítette első pornófilmjét.
Bár nevét elsősorban a Shakespeare-hősök megformálása tette halhatatlanná, a kis mellékszerepek nagy mestere volt: az Oscar-díjat is végül Dudley Moore inasaként kapta az 1980-ban készült Arthur című vígjátékban. (Első alkalommal 1964-ben a Peter Glenville rendezte Becket című történelmi drámában VII. Lajos francia király megformálásáért jelölték az aranyszobrocskára.) A televízióban is gyakori vendég volt (a Richard Wagnerről Tony Palmer rendezésében részben Magyarországon forgatott sorozatban játszott egyedül együtt Gielgud, Richard Burton és Laurence Olivier), s még reklámfelkéréseket is elvállalt. Művészi pályája több mint hét évtizedet ölelt át, utoljára 84 évesen lépett színpadra, s szinte élete végéig filmezett. 87 évesen még arra is hajlandó volt, hogy meztelenre vetkőzzön Peter Greenaway meghökkentő Vihar adaptációjának, a Prospero könyveinek címszerepében, 92 évesen szerepelt a Kenneth Branagh által rendezett Hamletben és a Ragyogj! című drámában.
Utolsó alakítása V. Pius pápa volt a Cate Blanchett címszereplésével forgatott Elizabeth című filmben (1998), s halála előtt néhány hónappal még forgatta Samuel Beckett Katasztrófa című darabjának filmváltozatát.
1953-ban lovagi címet kapott, és élete egyik legmeghatározóbb eseményének tartotta, amikor 90. születésnapján a londoni West Enden található Globe színházat Gielgud Theatre névre keresztelték át. Sir John Gielgud ahhoz a kivételes brit színésznemzedékhez tartozott, amelynek olyan kiemelkedő tagjai voltak, mint Laurence Olivier és Ralph Richardson. Ők művészetük nagysága révén, nem pedig a hollywoodi felhajtás következtében váltak világhírűvé. Gielgud szilárdan hitte, hogy „nincs kis szerep, csak kis színész”. Azok közé a ritka tehetségek közé tartozott, akik büszkén mondhatták magukénak az Oscar-, Grammy-, Emmy- és Tony-díjakat, a színház világában legmagasabb elismeréseként számon tartottakat. Ezen kívül számos más kitüntetést is elnyert, többek között a BAFTA- és Golden Globe-díjat, a francia Becsületrendet, a japán Praemium Imperiale kitüntetést, valamint a brit Becsületrendet és az Order of Merit elismerést. Mindezek mellett a Laurence Olivier-életműdíjjal is megtisztelték színházi teljesítménye elismeréseként.
Az ötvenes években, alig néhány hónappal lovaggá avatása után, váratlanul felszínre került egy titok, amely mindent megváltoztatott: felfedezte, hogy a saját neméhez vonzódik.
"Erkölcstelen magaviseletért" elítélték, de a közönség nem fordult el tőle (évtizedekkel később még drámát is írtak homoszexualitása miatt elszenvedett meghurcoltatásáról). Híres volt szarkasztikus humoráról és éles nyelvéről, Ingrid Bergmanról, akivel a Gyilkosság az Orient expresszen című krimiben játszott együtt, egyszer azt mondta, hogy öt nyelven beszél, de egyen sem játszik jól.
A legenda szerint ő ihlette a Harry Potter-sorozat Dumbledore professzorát.
Az egészséges életmód elkötelezett híveként zöldségekben gazdag étrendet folytatott és esővizet fogyasztott. Fiatal korában, minden előadás előtt elvégezte az ötven fekvőtámaszt, és még hatvanévesen is olyan energikus volt, hogy esténként tízszer körbefutotta a színház épületét, mindezt anélkül, hogy egy csepp izzadságot is hagyott volna maga után. Orvosai szerint halála nem betegség következménye volt, hanem inkább a szervezete természetes öregedése: 96 éves korában, 2000. május 21-én távozott az élők sorából Aylesbury melletti otthonában.
Emlékére másnap este a londoni West End összes színházának fényei elaludtak. Végrendeletében kifejezte kérését, hogy halála után ne tartsanak nagyszabású gyászünnepséget, így temetését egy szűk családi körben bonyolították le, hamvait pedig otthona varázslatos rózsakertjében hintázták szét.